II. Évad: Negyedik fejezet: That's what makes us girls~

Giivonne:

A hétvégém meglepően unalmasan telt. Még alkotni se volt erőm, kedvem, vagy akár hangulatom. Az interneten kerestem újabb ötletekért speedpaintek és tutorialok közt, de semmi. A Youtube listám rendre berakta a 1D számokat, amiket persze messze elkerültem. Éppen az ágyon feküdtem és bámultam felváltva a laptop és a TV képernyőjét, mikor megszólalt a telefon. Ismeretlen szám, aggódva szóltam bele:

-   Igen?

-   Gii? Szia, itt Niall. Tudod, az ír barátod –nevette el magát. Nagy sóhajjal megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy tényleg csak ő az.

-   Szia Niall. Szóval Lou beszélt nekem rólad, ugye?

-   Valami olyasmi. Rég hallottam a hangod, mégis mi van veled? Jól vagy? Mármint úgy tényleg jól vagy? Tudod, mire gondolok, ugye? Tudod, Kire gondolok, ugye?

-   Niall, igen, persze –nevettem el magam. Szeretett beszélni. – Egész… Jól vagyok, talán ez a legmegfelelőbb szó. Hé, ha majd megjelennek a képeim, megnézed őket?

-   Persze, elmegyünk rá szerintem. Vagyis –javította ki magát- Elmegyek majd én. Nehogy balhé legyen.

-   Köszönöm –hálásan sóhajtottam.

-   Hallod –szólt bele a beálló csöndbe. – Megjelent egy új klippünk, még a CD megjelenése előtt, nem nézed meg? Vagy már láttad?

-   Még nem, de meglesem –szólaltam meg remegő hanggal. – Majd visszahívlak, ha megvan, oké? Nem fogyasztom a számlád.

-   Ez kedves, köszi –nevetve raktuk le, én pedig elkezdtem keresni a klippet.

Végig is néztem. Olyan volt, mint amilyenre számítottam: a fiúk bohóckodása és egymás iránti barátságuk és tiszteletük virított le elsőként az egészből. Exemet nézve, bár a gyomrom még megfordult helyében, de nem fogott el a bőgés, vagy más. A videót nézve, megakadt a szemem más vlogokon is. „ Why is Liam Payne always drunk? „ Egy lány tartott beszámolót az ő véleményéről, Daniellet okolva a fiú egyre gyakoribb bulis és részeges videóiról, képeiről. Homlokomat ráncolva kerestem tovább.

„Liam Payne verekedett” „ A One Direction énekese egy buli alatt 3 lánnyal próbál kikezdeni” „ A híres tini-bálvány a koncertjéről késett, részegen jelent meg, banda tagjai kitevését fontolgatják”

Tekintve, hogy mennyi kacsa van az interneten, jó párat megcáfoltam már eleve magamban, mégis a képek nem hazudnak. Vagy photoshoppoltak. A videók meg manipulálhatók. Hajh, nehéz ebben a mai világban hinni bárminek is! Telefonom után nyúlva betárcsáztam Niall újonnan elmentett számát, majd vártam, hogy felvegye.

-   Na, ilyen hosszú nem volt a klippünk – mondta nevetve köszönés helyett.

-   Nagyon jó volt, de nekem Louis azt mondta, hogy Liam jól van! –akadtam ki hirtelen, magamra alig ismerve.

-   De hát jól is van… Minden oké vele… - annyira le lehetett szűrni a hangjából, hogy hazudik, hogy lehetetlen volt hinni neki.

-   Láttam a cikkeket, a videókat, tudom, hogy folyton iszik és bulizik!

-   Hát ez természetes ilyen korban, nem?

-   De róla beszélünk, Ő sosem volt ilyen! Főleg nem ilyen csajozós!

-   Van benne valami… - hangja most gondolkodónak tűnt.

-   Eddig neked fel se tűnt?

-   Nem igazán, hogy őszinte legyek, de

-   Kivel beszélsz ennyire, Niall? –szólalt meg egy mély hang távolról. Ezer közül is felismertem volna, mégse gondoltam, hogy ilyen hatással leszek rá.

-   Őőő, nem fontos. Majd visszahívlak, szia! –és lerakta.

Én meg ottmaradtam, magam elé bámulva, reszketve. Mindig is lenyűgözött a hangja, olyan okosan és felnőttesen csengett, erre most teljesen a sokk hatása alá kerít. Összekuporodva engedtem utat a fájdalomnak és tovább bámultam a telefon kijelzőjét. A francba is, hiányzik! Automatikusan kerestem ki egy nevet és hívtam fel, agyam szinte fel se fogta.

Bíp. Bíp. Bíp. Hello. Te most Robert Downey személyes telefonját hívtad, valószínűleg pont nem érek rá. Kérlek, a sípszó után hagyj üzenetet, ahogy szokás. Bíp.

-   Szia Bob – mondtam a kis sírós hangomon. – Nem akarlak zavarni, tényleg. Csak tudni akarom… Hogy miért reagálok valaki hangjára ilyen gyengén… Hiányzotok már mindannyian, siessetek vissza! –azzal leraktam.

Hát ez is valami, nem? Másnap aztán kimozdultam, még a telefonom is kikapcsoltam. Ennél rosszabb már úgysem lehet. Legalábbis ezt hittem. Épp az utcán sétáltam, mikor nagy sikoltozásra és növekvő tömegre lettem figyelmes. A hang irányába fordulva próbáltam elindulni, de pár lány utamat állta. Biztos valami híres sztár közeledik felém… Előrébb menve és pár fiatalt arrébb tolva észrevettem két embert. Két kapucnit és napszemüveget viselő embert. Az egyik magas volt, lány, kreol bőrű és sötét, hullámos haja minduntalan kikószálódott márkás pulcsija alól. A másik személy fiú, sápadt, magas és olyan felsőteste volt a ruhái alatt is, hogy összeszorult a szívem. A lány levette napszemüvegét, és végigpásztázott tekintetével a tömegen, megállapodva rajtam.

Ekkor ismertem fel Jennifert és Liamet. Az ő és saját szemeim is egy pillanatra elkerekedtek. Szinte megfagyott a levegő köztünk. Csak pár másodpercig tartott, mire lényegesen felfogtuk, hogy Liam nem vehet észre engem. Nem láttam pontosan mi történt, de Jenny (vele együtt exem is) hirtelen hátat fordítottak, így én is ezt tettem. Elkezdtem szaladni, ahogy lábam és a tömeg engedte. Mindenkit félrelöktem utamból és csak zihálva szaladtam. Az első taxit leintettem, amint nyílt térre értem és azonnal haza szállítattam magam. Visszaérve aztán az ágyba vetettem magam, nagy, mély levegőket véve. Remélem, Robert siet haza…

Jennifer:

A közeledő turné ügyintézései miatt a banda egyik tagjának mindenképp Amerikába kellett utaznia. Liam egyből el is vállalta, persze úgy, hogy én is megyek vele. Szerinte ez egy nagyon jó testvéri kiruccanás.

Nem terveztük, hogy sokáig maradunk, én maximum 3 napot szándékoztam távol lenni. Nem akartam sokáig Harry nélkül maradni, a turné miatti dolgokat amúgy is egy nap alatt simán el lehet intézni.

A bőröndömbe pakoltam, most tényleg csak pár cuccot. Ilyen sem fordul elő sokszor, hogy rendesen be tudjam cipzározni. Büszkén próbáltam lehúzni a csomagomat a lépcsőn, de nem ment, így egy egyszerű mozdulattal hajítottam le.

- Basszus, miért nem lehet lehozni? Miért kell lebaszni? - Liam idegesen állt ott, én csak nevettem. Biztos megijedt az én bátor bátyám.

- Nehéz volt, és mivel senki sem segített ez volt a legjobb megoldás. - vállat rántva fogtam meg újra a bőröndömet, majd kihúztam a ház elé. A kocsi már ott állt, az egyik emberke segített is berakni a csomagtartóba.

- És nincs szád, hogy segítséget kérj? - Liam jött ki utánam, úgy látszott eléggé megviselte az előbbi mutatványom. Szemforgatva szálltam be az autóba és hagytam, hogy magában mérgelődjön.

Egyből a repülőtérre mentünk, a többiektől már elbúcsúztunk. Jobbnak is láttam így, ha Harry idáig kísért volna biztos hogy nem engedem el.

- Na végre! - majdnem a földre borultam, amikor megérkeztünk, két okból is: az első, hogy nem tartozott a kedvenceim közé a repülés, néha teljesen eluralkodik rajtam a halálfélelem. A másik pedig, hogy annyira siettem, hogy majdnem pofára estem. Ez rám vall.

Amint sikerült végre rendesen megállnom, vakuk kezdtek el szüntelenül villogni és úgy tűnt, hogy az emberek egyre közelebb jönnek. A csuklyámat a fejemre húztam, na nem mintha ez sokat segítene. Hamar megérkezett a segítség, pár szekrényajtó nagyságú ember mentett ki minket Liammel.

- Amerika. - motyogta maga elé, amikor végre nem tolták az arcunkba a fényképezőgépet. Én csak egy nagyot ásítottam, iszonyatosan álmos voltam. Liam szinte az egész utat végigaludta én viszont csak zenét hallgattam. Furcsa, de elég sokszor jutott eszembe Gii. Ugyan ott tartózkodunk, ahol ő, habár pontosan nem tudjuk hol is él.

Az autóban ülve csak néztem a fényeket. Ezt imádom a legjobban, ez vagyok én. Hamar odaértünk a hotelhez - legalábbis én így éreztem. Bejelentkeztünk, megkaptuk a csodálatos lakosztályunkat ahol egy hadsereg is elélhetett volna. Egyből a szobámba mentem, az ágyba zuhantam és el is nyomott az álom.

Másnap reggel Liam korán felébresztett. Nem tudom, meddig düböröghetett az ajtómon, de amikor már nem bírtam tovább kikecmeregtem.

- Mégis mi a faszért kell hajnalok hajnalán ilyen ébresztésben részesíteni? - össze-vissza mutogattam, ő csak értetlenül nézett rám.

- Fél egy van, kettőkor lesz a megbeszélés. Szedd össze magad. Tudod, van egy kis időeltolódás! - leült az asztalhoz, a reggelijét - vagyis az ebédjét kezdte el enni, én pedig a fürdőszobába mentem.

Unalom, unalom és unalom. Azt hiszem csak ezzel tudom jellemezni azt a bizonyos megbeszélést. Fogalmam sincs, miről dumáltak, bátyám csak komolyan bólogatott - szerintem ő sem értette, hogy miről is van szó. Feleslegesnek tartottam azt, hogy minimum az egyik bandatagnak itt kell lennie. Csak annyi dolga volt, hogy aláírja a papírokat... vagyis csak ennyire emlékszem.

- Elmegyünk fagyizni? - Liam vetette fel az ötletet, miután látta rajtam, hogy nem igazán vagyok elragadtatva.

- Végre valami normális ötlet! - táskámat felkaptam, majd szinte elmenekültem arról a helyről, ahol órákat kellett unatkoznom.

A közelben találtunk egy fagyizót, így nem kellett sokat sétálni. Bár így is elég sok rajongó felismerte Liamet, szóval az 5 perces útból lett egy félórás. Hiába a sapka-szemüveg összeállítás, nem használ.

A fagyinkkal a kezünkben sétálgattunk, sok lány pedig a telefonjával a kezükben követett minket. Micsoda átlagos délután! Majd egy ismerős arcot fedeztem fel a távolban. Túl ismerős. Nagyon ismerős.

- Hé, Liam! Inkább menjünk arra! - mondtam, majd bátyámnak még reagálni sem volt ideje, a másik irányba kezdtem el tolni.

Tudtam, hogy Gii észrevett minket, biztos voltam benne. Az ő arca is úgy változott meg, mint az enyém amikor egymás szemébe néztünk. Nem akartam, hogy Liam észrevegye... nem akartam, hogy tudja, Gii közelebb van mint hinné

II. Évad: Harmadik fejezet: Heartache doesn't last forever, I'll say I'm fine~

Giivonne:

2 hónap telt el. Mára pontosan 2 hónap. Amerikai és Anglia a lehető legkülönbözőbb egymástól. Míg Anglia hangulata továbbra is egy zárkózottságot sugall, Amerika az első pillanattól fogva beszippant és nem ereszt. Hogy hol éltem pontosan? Downey, vagy ahogy hívnom kellett, Bob vagy Robert házában, Kaliforniában, Malibuban. A több emeletes, világos és nyílt. Egyszerűen gyönyörű, mint egy hotel, mégis kényelmes, mint egy igazi otthon. A medence, istálló, hátsókert és edzőteremről nem is beszélve. A Downey család is többé-kevésbé befogadott engem. Susan, bár kedvesen beszélt velem, láttam a szemében, hogy hívatlan vendég vagyok. A két fiú, Indio és Exton pedig nagyon közlékenyek voltak velem. Indio, az idősebb fiú első hónapban rám hajtott, aztán látta, hogy sajnos én nem így állok a dologhoz, így gyorsan áttért más lányra. Exton pedig még 2 éves sincs, így leginkább a nővérének tekint. Bob pedig a leglazább ember a világon.

Az első hónap volt életem legnehezebb időszaka. Éjjel-nappal Liam járt a fejemben és nem bírtam elfelejteni szavait, amiket hozzám vágott. Minden reggel úgy keltem, hogy hiányzik és látni akarom. Minden reggel a város forgatagában sétálva az ő arcát kerestem, s bár Bob úgy indított útnak, hogy fessek, gyűjtsek ihletet, minden este úgy értem haza, hogy a köd csak körülvesz. Néha leültem a vászonhoz és egy pár ecsetvonás után már az ágyban kötöttem ki. A One Direction szó hallatán pedig minden egyes alkalommal felkaptam a fejem. Igazi kínszenvedés volt.

Aztán Robert megunta. Egyik nap elém állt, s csak annyit mondott, hogy a tervéhez készülődnöm kéne, de ha nem sikerül, vissza kell mennem Angliába. Ultimátumot adott. Vagy kiadok egy épkézláb festményt, vagy költözhetek. Bár, mikor ezt mondta, hallottam hangjában a keménységet, szeme lágy maradt.

-   Nem tudom, akarsz-e róla beszélni, vagy nem –mondta. – De azt igen, hogy sokkal jobb lenne nekem is és neked is, ha megérteném, pontosan min mész át. És ezt csak úgy tudjuk elérni, ha mesélsz. – Egy kávézóban ültünk, kint az utcán, az égen a nap pedig olyan erősen sütött, amennyire Angliában talán sosem. Csak bámultam magam elé. Egy könnycseppet sem ejtettem, de őszintén se mosolyogtam.

-   Tényleg érdekel? –nem néztem fel rá.

-   Kérlek –bíztatóan a kezét enyémre helyezte, amit először vissza akartam utasítani, aztán engedtem gyengédségének.

És kitört belőlem. A könnyeim hihetetlen sebességgel jelentek meg és csurogtak végig az arcomon. Eltakarva őket, akadozó hanggal meséltem el a sztorimat. Ő végig hallgatott, még bólintani se bólintott. A pislogásban is kételkedem… Nem tudom mennyit értett belőle vagy mennyit fogott fel, de utána csak felállt és szólt, hogy kövessem. Zavart arccal mentem utána, ültem be kocsijába és hagytam, hogy vezessen. Csak az utat nézte, én meg őt. Elidőztem kissé ráncos arcán, kócos sötét haján, de leginkább a napszemüvege mögött rejtőző világos barna szempáron. Egyáltalán nem nézett ki 48-nak. Még gondolkodni se gondolkodott úgy.

Megérkeztünk. Egy tengerparthoz vezetett, ami, tekintve hogy hol éltünk, nem volt nagy cucc.

-   Miért jöttünk ide? –kérdeztem náthás hangon.

-   Gyere csak –átkarolta vállam, és elindultunk. Amikor a víz széléhez értünk, akkor szólalt meg újra. – Látod?

-   Nem… -hunyorogva bámultam a lemenő nap sugaraiba és próbáltam megkeresni… „Azt”.

-   Nézd csak… Mindennek van párja. A kagylók eltörve hevernek alattunk, apró darabokként a földön –mutatott a homokra. – Az állatok egymás mellett úszva, futva vagy repülve érzik magukat biztonságba… - felnézett az égre, a sirályok milliónyi hadára- De még a növények is. Minden pálmafának, minden fűszálnak meg van a maga helye a párjánál. És nézz előre –fejével a Nap felé bökött. – Tudod ki a párja?

-   A Hold?

-   Igen –lenézett rám. – Te pontosan olyan vagy, a fiú, akiről beszéltél pedig a Nap. Legalábbis te így fogod fel. De ezt nem szabad hagynod. Ti, már ne is haragudj, inkább vagytok egy delfin-pár. Ha igazán egymásnak vagytok teremtve, együtt lesztek még. És ha tényleg összetartoztok, ahogy gondolod, akkor most is veled van. Itt bent –ujjával a mellkasom közepére bökött. – Ne gondold, hogy ő elfelejtett és utál.

-   De miért nem veszi fel a telefont…?

-   Mert el akar felejteni. Elüldözött, nem?

-   Szakított velem… - nehezen nyeltem egyet.

-   Mert szeret –békés mosollyal megfordított és a kocsi felé húzott. – Az én meglátásom szerint ez a Liam gyerek most is azon fáradozik, hogy egy másvalakivel pótoljon, majd mikor rájön, hogy ez képtelenség… Ő fog megkeresni. Rendben?

-   Azt hiszem… -már ott áltunk az autó ajtajánál.

-   Akkor most már dolgozol is, vagy csak elélsz a pénzemen? – Hosszú idő után ismét nevetésbe törtünk ki, majd kinyitotta az ajtót. Mielőtt beültem volna, homlokomra egy gyors puszit nyomott, aztán benyomott az ülésre.

Amint elhajtottunk onnan, éreztem egy… Fura megkönnyebbülést. Mintha a parton hagytam volna a fájdalmam egy részét. Hálásan Robertra néztem, aki megint csak az utat bámulta. Sokkal többként tekintettem rá, mint munkaadó. Inkább, mint valaki, aki segít átrepíteni a nehéz időszakon és újra mosolyt csal az arcomra. Aznap este sokkal könnyebben ment a festés. Egészen hajnali kettőig csak kevertem a festéket, míg végül készen nem lettem vele. A vásznon egy olvadó pálmafa, körülötte a vízben delfinek, míg felette egy felhőben egy fehér alak látszódott, akinek arcát eltakarta a fény. Most először mosollyal az arcomon feküdtem le ágyamba.

Másnap a szürke ködöt a fény váltotta fel és azóta is tart. Elkészítettem egy galériára való festményt az ottani életemről, Robertről, családjáról (meglepően sok képet Extonról festettem). Büszke voltam magamra, ahogy munkaadóm is.

Szóval épp 2 hónapja voltam távol Angliától, mikor unottan böngésztem telefonomat. A város központjában voltam és csak egy limonádét szürcsölgettem, ami hirtelen fröcskölve került ki számból. Egy SMS-en ragadt meg a szemem, pontosabban egy piszkozaton. „ Louisnak új telefonszáma van, mentsd el kérlek, üzeni Liam. Igen, túl lusta, hogy ő szóljon…” Első naptól fogva a tengerparti jelenetig próbáltam felhívni exemet és legjobb barátnőmet, de mindkettő vagy lerakta, vagy hagyta, had csöngjek. A többiek telefonszáma sosem volt meg nálam, elvégre majdnem minden nap láttam őket, vagy elértem előbbiek segítségével. De most talán… Remegő ujjakkal tárcsáztam a számot, remélve Lou felveszi.

-   Igen? –szólalt meg az ismerős, bohókás hang.

-   Louis…? Itt… Gii…

-   Gii? Az a Gii? –hangja alapján eléggé el volt képedve. – De hát mi van veled? Hirtelen úgy… Eltűntél, minden szó nélkül. Ennyire utálsz minket? Esküszöm, hogy Niall ette meg a sütit! – csak mosolyogtam, míg beszélt. Könnyek gyűltek a szemembe. Semmit se változott. És ami a legfontosabb, ő nem utál.

-   Nézd, Lou… Liammal összevesztünk és új munkát kaptam itt, Amerikában, és…

-   AMERIKÁBAN? VO-HOO! –rikkantott nagyot. – Neked aztán megy az élet, mit ne mondjak!

-   Igen… Figyelj, én… Vagyis Ő…? Elárulod nekem, hogy hogy van?

-   Miért nem hívod fel? –hangja mintha ellenségesebbé vált volna.

-   Minden egyes nap megtettem, de folyton leteszi! –akadtam ki kétségbeesetten.

-   Szóval te szoktad hívni. Liam azt mondja, hogy adósság miatt keresik… Meg Jenny-t is akkor gondolom.

-   Igen… Szóval?

-   Oh, őőőőő –habozott. – Jól van, nagyon. Tényleg, folyton röhögcsél, marha vidám –ő is felnevetett megerősítve a tényt.

-   Ennek örülök –vele együtt kuncogtam. Örültem a ténynek, hogy vidám, és túllépett rajtam. Ez is megerősítve a tényt, hogy nekem is itt az ideje…- Meg se kérdeztem, hogy mi van veletek! Olyan bunkónak érzem magam.

-   Semmi baj, rengeteg időm van. El most sajnos pont nincs itthon, szóval ráérek. Elvégre a te számládra meg, szóval pláne ráérek –röhögve belekezdett. Louissal az élet tényleg könnyebb. A legapróbb dolgot is úgy meséli el, mintha valami hihetetlen szenzáció lenne, s mindene meg tud nevettetni. Elmesélte, hogy az új album napokon belül megjelenik, hogy Jenny és Harry boldogok, hogy Zayn éli vidám szingli napjait, hogy jelenleg Niall a lányok kedvence… Mindent.

Sokáig elbeszélgettünk, teljesen felderültem tőle. Aztán megkérdezte, hogy velem mi van. Elmeséltem, hogy ha minden jól alakul, nyitok egy galériát, utána elkezdek ruhákat tervezni, valamint hogy Downey-ék a legrendesebb és legjófejebb család, akikkel valaha találkoztam. Végül megkérdeztem tőle, hogy hívhatom-e őt, vagy zavarná-e.

-   Bármikor hívhatsz, a fiúk se fogják megtudni, ha nem akarod. El-nek elmondom, őt is hívhatod, Meg Niall-t is… Zayn és Harry meg elmondaná Jenny-nek, ő meg kiborulna, szóval, ha nembaj, őket pihentessük szerintem. Ez maradjon hármunk közt, okés?

-   Persze, megértem. Köszönök mindent, Louis –és leraktuk. Vidáman tértem vissza haza, tovább dolgoztam.

-   Bejöhetek? –szólalt meg Susan kedves hangja kívülről.

-   Persze, gyere csak –mosolyogtam rá a belépő, fiatalos nőre. Bárki bármit mond, gyönyörű nő volt, Robert a tökéleteset választotta maga mellé.

-   Csak meg szeretném nézni, hogy miben munkálkodsz –ártatlanul nézett végig a szobámba, majd derűs szemekkel rám. – A férjem jól választott.

-   Köszönöm –meglepődve vigyorodtam el.

-   És öröm látni, hogy már mosolyogsz –leült mellém. – Elmondod mi történt? Mióta Bobbal elmentetek, rád sem lehet ismerni. Persze jó értelemben…

-   Oh, nem fontos –zavartan hátratűrtem kósza tincseim. – Tudod, beszélgettünk az exemről, ő felvidított, elmondta a véleményét, és…ennyi.

-   Az volt barátod nem abban a fiú bandában játszott? One Direction?

-   De, de, ő az –lassan bólintottam.

-   Sajnálom, tényleg –kezét a vállamra helyezte. –Amúgy más oka is volt, hogy ide jöttem… - fogott bele lassan- Elutaznánk egy picit, Kínába. Kiruccanni csak. Tudod, ilyen családi hétvége gyanánt…

-   Áh, értem, addig vigyázzak a házra –bólintottam okosan-

-   Valahogy úgy –nevetve felállt. – Nem fogsz lerombolni semmit, ugye?

-   Megpróbálom –vigyorogva kísértem le a földszintre, ahol elmesélt mindent, a kulcsok helyétől kezdve a többi ember munkájáig. Mert voltak lovászok, medencetisztítók, kertészek, takarítók… Nem voltak mindig jelen, de ha igen, alapos munkát végeztek.

-   Az egész lakás a tied lesz egy hétvégére –tárta szét karját Robert.

-   Akár bulit is csaphatsz –tette hozzá Indio.

-   Szuper lesz. Vagy mi –erőltettem mosolyt az arcomra. Nem attól tartottam, hogy unatkozni fogok.

Sokkal inkább attól, hogy ha Robert elmegy, újra belecsöppenek a depresszióba. És semmiképp sem akartam Liamra gondolni.