Bloglovin-osoknak :)

<a href="http://www.bloglovin.com/blog/8637947/?claim=gy2kfjehq2q">Follow my blog with Bloglovin</a>

II. Évad: Tizenötödik fejezet: Personal Jesus~

Giivonne:

- Ez nem volt helyes. –motyogtam, mikor már a fölsőmet vettem fel.

- Nem, viszont jó volt –nyomott egy puszit a homlokomra. Láthatóan élvezte. Sóhajtva igazítottam meg a hajam és paranoiás létemre még az ablakon is kilestem, hátha látott minket valaki. Junior bíztatóan megfogta a vállam. – Nyugodj le, nem lesz semmi baj.

- Először csaltad meg Susant? –pillantottam a szemébe. Ahogy kimondtam felesége nevét, egy csöppnyi szomorúság jelent meg tekintetében, ami el is illant.

- Igen.

- És utoljára?

- Ezt nem mondtam –szája huncut mosolyra húzódott és kezét végigsimította arcomon.

- Szuper –zártam le és indultam volna fel a kis kuckómba, mikor megfogta a csuklóm.

- Gii, baj van? Nem volt jó? –nem néztem rá, de tudtam, hogy aggódó arcot vág. Kirántottam a csuklómat markából és még mindig háttal neki válaszoltam.

- Soha többet nem csinálhatjuk ezt, Bob. Susan a legjobb dolog, ami történt veled, velem meg Liam. Elcsesztük, hibáztunk, de… De ez többé nem fog megesni.

Nem válaszolt, csak csendben állt mögöttem, így alkalmat láttam a megszökésre. Felrohantam szobámba és azonnal a zuhany alá álltam. Így nem volt sok értelme a felöltözésemnek, de mindegy. Le akartam magamról mosni az elmúlt óra történéseit. A meleg víz enyhített lelkiismeret furdalásomon, de nem mulasztotta azt el. Magamban eldöntöttem, hogy amint Sue hazaér, beszélek vele. És elköltözöm.

Este érkezett haza, azonnal lesiettem beszélni vele. Amint leértem, Rob is odaért, forró ölelésben és csókban részesítve feleségét. A nő vidám mosollyal üdvözölte férjét, szeme teli szerelemmel, én pedig csak ott álltam és ismét elszégyelltem magam. Szeretik egymást, nem?

- Susan, én… - kezdtem neki, aztán rápillantottam Robert arcára. Kétségbeesett és kérlelő volt. Nagyot sóhajtottam és végképp lemondtam a mai nap leleplezéséről. – Örülök, hogy itt vagy –azzal megöleltem.

- Én is –meglepődve ölelt vissza, sosem csináltunk még ilyet. Bob hálásan bólintott nekem, engem pedig elfogott az undor. Később nem is maradtam vacsorára, féltem, hogy visszajönne.

És igen, irigy is voltam. Nem azért, mert Susan volt Robert felesége, nem én, hanem mert nekik megadatott az, amit én szépen elszúrtam: Az igaz szerelem.

Másnap szomorkásan bámultam a laptopom kijelzőjét, olvasgatva az e-maileket, kommenteket a már meglévő hivatalos oldalamon. A dicsérő szavak se lelkesítetek fel. A különböző ajánlatok sem. Mondjuk elég szép helyekre mehettem volna… Hawaii, Tokió, Lengyelország, Olaszország és… Az Egyesült Királyság.

Ültemben megmerevedtek az izmaim. Lehet, hogy ez egy jel? Végül is, ha bármit megtanultam ittlétem alatt, hogy az apró jelekre igenis kell figyelni. Talán… Ha ezt elfogadnám, tudnék beszélni Jenny-vel és újra jó lenne a viszonyunk, nem? Meg akkor Liam-mel is barátok lehetnénk, ha már visszament Danielle-hez. Ez lenne a lehetőség a szökésre, úgymond? Elég jó kis pénz gyűlt össze, s mivel mindent Downey-ék fizettek itt tartózkodásom alatt, a szüleimtől kapott pénz is csak gyűlt. Talán ki tudnék már bérelni egy lakást.

Lecsukva laptopom álltam fel és nyújtózkodtam, fejemben a legkülönfélébb ötletek villantak át, mikor is kopogtatás hallatszódott ajtómon.

- Szabad –szóltam ki. Junior volt az, mosolyom azonnal lelankadt. Nem azért, mert undorodtam tőle, azt már elfojtottam magamban és okom se volt rá. Az egészben mindvégig benne voltam. Inkább a lelkiismeret…

- Beszélnünk kell, és nem fogsz neki örülni –invitálás nélkül ült le az ágyam szélére. Aggódva néztem rá, elég feszültnek tűnt.

- Baj van? Rájött? –simítottam végig hátán, mire rám nézett. Tekintete szomorú volt inkább, mintsem mérges, vagy bármi.

- Nem. Még nem. De gondolkoztam Gii. Nagyon sokat gondolkoztam, kettőnkről. És tudod ma, mikor Susan hazajött és te majdnem elszóltad magad… Persze nagyon köszönöm, hogy nem tetted –sietve hozzátette. Ez jó jel. – De rájöttem, hogy nem veszíthetem el ezt a nőt. Neki köszönhetem a mostani életem, a boldogságom és a fiunk is. Sajnálom, hogy hamis álmokba ringattalak… - szomorkásan elmosolyodott.  – Az elején tényleg csak egy fiatal lányként néztem rád, de valahogy a gyengeséged és a tudat, mekkora szükséged lenne egy férfira, vonzott. Fellángolás volt csupán, de vonzottál. Viszont ennek vége kell lennie. Meg kell értened, hogy ő nekem a nagy Ő. És hogy ez sose jött volna igazán össze kettőnk közt…

Miközben beszélt, inkább tűnt úgy, hogy magát nyugtatja, mintsem engem, mégis rosszul estek valamiért a szavai. Azok ellenére, hogy fájlaltam, ami történt köztünk, mégis megsajnáltam a férfit, sőt én éreztem magam rosszul, hogy beléptem az életébe.

Csendben bólintottam és pislogtam párat eltűntetve a könnyeim. Borzalmas ember vagyok…

- A legrosszabb része most jön… - nagyot sóhajtva húzta ki magát. – El kell menned innen. Még ma. Mindannyian tudjuk, hogy mi lesz kettőnk közt, ha folytatjuk, és hogy mi lesz a családommal. Ezt a lehető leghamarabb el kell kerülnünk és… Gii, te sírsz? –nézett rám aggódva és már át is ölelt.

- Nem… Fontos –motyogtam. – Folytasd. –csak ennyit tudtam kinyögni magamból. Hogy én mekkora egy ribanc vagyok…!

- Elküldetem utánad a cuccaid, csak mondj egy címet. Lesz hova menned ma estétől?

- Persze, hogy lesz –mosolyodtam el, bár fogalmam sem volt, hogy mégis hova mehetnék.

- Nagyon sajnálom –szavai őszinték voltak, sugárzott belőlük a szomorúság.

- Semmi baj –töröltem le könnyeim és már pattantam is fel. Szükségesebb cuccaim egy nagyobbfajta válltáskába pakoltam, Junior közben csendben távozott. Fogalmam sem volt, hogy hova mehetnék… Jenny biztos nem fogadna haza, annak ellenére, hogy már ki akarok vele békülni. Elég szarul jönne ki, hogy hirtelen, mikor szükségem van rá, felhívom. Bár eddig is hívtam, ismerem ezt a lányt…

Egy próbát megért. Tárcsáztam a számot és vártam, hogy kicsöngjön. Még bele se szólaltak, már magyaráztam.

- Jenny kérlek, szükségem van rád és most hülyének és önzőnek nézel, de baszki, sose vetted fel a telefont, és Junior kirúgott, azt majd később, hogy miért, de már nem aludhatok itt, kell egy lakást, kérlek, könyörgöm, hagyd, hogy…- hadartam eszeveszettül.

- Szia Gii –szólt bele egy meglepett hang. Egy meglepett férfihang.

- A picsába… - Elég volt meghallanom ezt a hangot és végképp összetörtem. Minden maradék méltóságom eldobtam, mikor térdre rogyva bőgtem a készülékbe. Meg se lepődtem, mikor persze végig hallgatott és inkább vígasztalt kedves szavakkal. Anélkül, hogy tudta volna mi történt. Anélkül, hogy tudta volna, milyen szörnyűséget csináltam.

- Nyugi Kicsim…                                       

- Ne hívj így! Lefeküdtem vele! –kiabáltam bele a készülékbe, aztán észbe kaptam és már csak suttogtam. Reméltem, senki sem hallotta meg. – Elcsesztem, oké?! Hallottam, hogy ott van Dani, és besokkaltam és megtörtént! És most rájött, hogy neki Susan kell és elküldött, rendben?! Csak egy napot kérek, max. 2, nem fogok zavarni, rendbe teszek mindent, ígérem, csak adjatok egy esélyt! Könyörgöm, Liam…

Hangosan sóhajtott. Nyilván most a homlokát fogta és gondolkozott. Magába elhordott mindennek és készült elküldeni a francba… De… Nem.

- Annyira hülye vagy –nevetett fel. – Azt hiszed nem tudtam, hogy mire készülsz? Tudtam, hogy vagy megvágod magad, vagy megbosszulod… De ez kellett neked.

- Mi? –szavai hallatán elhűltem.

- Így legalább rendbe hozhatsz mindent. És Jenny meg fogja érteni, elvégre ő is… Na mindegy. Még ott vagy? –hangja nyugodt volt. Nem értettem…

- Liam… Miért nem kiabálsz velem? Miért nem mondod, hogy te megmondtad? Miért vagy ilyen nyugodt? Ennyire… Utálsz?

- Tulajdonképp tényleg megmondtam –újra felnevetett. Nem idegesen, csak lazán. – De azok után, hogy lekurváztalak ez a minimum. Meg én is lefeküdtem más lányokkal, szóval…

- Oh…

- Szóval? Még Malibuban vagy? –tért vissza eredeti kérdésére.

- Ühüm. Te már Angliában, ugye?

- Igen. Mennyi ott az idő nálatok?

- Reggel 8… Miért?

- Indulok. A volt kiállításod előtt legyél kábé 7-kor. Pakold össze, ami kell. –és lerakta. Értetlenül néztem magam elé. Próbáltam visszahívni, de már nem vette fel. Sőt, kikapcsolta. Már lebeszélni se tudtam volna róla.

- Ez hülye… - motyogtam magamban, mégis mosollyal az arcomon. És csak vártam.

II. Évad: Tizennegyedik fejezet: Can't hold us~

Jennifer:

A sötét szobában feküdtem, és bámultam a plafont. Harry-vel nem volt köztünk semmi több, azt, hogy hamar feljöttem a fáradtságra fogtam. Megértő volt velem, ezt is szerettem benne. Mint az összes többi tulajdonságát. Túl jó volt hozzám, és én ezt nem érdemlem meg. Mindent megad nekem, amire szükségem van, a szívem másik fele mégis Zaynhez húz. Ki tudja, talán örökké szeretni fogom. És ez a szeretet ront meg engem.

Sosem akartam megbántani Harry-t, nagyon fontos nekem. De... lehetséges, hogy egyszerre két emberbe legyek szerelmes? Azt mondják, ilyen esetben a másodikat kell választani, mert ha az elsőt annyira szeretném akkor nem szeretek bele a másikba. Mi van akkor, ha az elsőt sosem felejtem el, csupán próbálom leküzdeni az érzéseimet? A másik fél pedig csak segít ebben?

Zajt hallottam a nappaliból, nagy nehezen kikeltem az ágyamból és kimentem.

- Zayn? - szóltam bizonytalanul. Valaki állt az erkélyen, és megbizonyosodtam róla, hogy Ő az, amikor meggyújtotta az öngyújtót. Meglepetten kapta felém a fejét, odasétáltam mellé. Szívott párat a cigijéből, majd a kezemet nyújtottam.

- Nem kapsz. - hangja elutasító volt, értetlenül néztem rá - Káros. - megrántotta a vállát, nagyot sóhajtottam.

- Miért csinálod ezt?

- Mit? - rám nézett, meggyötört volt - Kibékültetek?

- Igen. - suttogtam. Kínjában felnevetett, sejtettem hogy ez lesz.

- Gondolom azt nem mondtad el neki, hogy mi volt köztünk. - olyan undorral beszélt hozzám, mint még soha. Éreztem, hogy a könnyeim nemsokára utat törnek maguknak.

- Jobb ha nem tudja. Így is elég fájdalmat okoztam neki, nem gondolod? - dühös voltam. Rá is, de leginkább magamra, amiért voltam olyan hülye hogy engedtem a csábításának.

- Mert az megoldás ha hazugságban él. - a csikket a hamutálba helyezte, elém állt. Lenézett rám, arcunkat csak pár centi választotta el - Gyáva vagy. - ennyit mondott, majd visszament a szobájába. Hitetlenkedve néztem utána. Nem értettem, hogyan lehet ilyen. Egyszer kedves, gyengéd velem, máskor pedig bunkó.

Újult erővel ébredtem fel. Reméltem, ha visszaérünk Londonba minden a régi lesz. Amilyen gyorsan csak lehet összepakoltam és késznek nyilvánítottam magam.

- Hova sietsz ennyire? - bátyám hangját hallottam, később az egyik kezét is megéreztem a vállamon. Biztos meglepte, hogy szinte futok ki az autóhoz, ami a reptérre szállít minket.

- Hát. Izé. - össze-vissza dadogtam, mire valami normálisat is kinyögtem - Honvágyam van. Igen, pontosan. Az van. - bólogattam is, hogy még meggyőzőbb legyek. Segített levinni a bőröndjeimet, habár megfordult a fejemben hogy most az erkélyen dobom ki őket. Egyszer élünk, nem igaz?

- Nyisd már ki az ajtót! - könyörögtem Harry-nek, amikor a házához értünk.

- Mindjárt. - nevetett. Meg mertem volna esküdni, hogy direkt csinálja.

- Nagyon éhes vagyok. - mondtam hisztisen, majd egy puszit nyomott a számra.

- Hölgyem. - illedelmesen intett, hogy menjek be. Sajnos nem volt elég energiám a játékához, a cuccaimat is kint hagytam. Egyből a konyhába mentem és össze is dobtam volna valami szendvicset, de...

- Harry! - üvöltöttem, ő pedig szinte egyből megjelent - Nincs kaja!

Reakciómon elnevette magát, én viszont igenis komolyan vettem.

- Rendelek pizzát, addig egyél csokit. - előhalászta a zsebéből a mobilját és valakit felhívott. Hallottam, hogy a végén azt mondja, hogy siessenek, amiért iszonyú hálás voltam.

- Ajánlom, hogy siessenek, mert különben... - közelített felém, majd felemelt és konyhapultra ültetett. Két lábam között helyezkedett el, megcsókolt.

- Mert különben? - addig váltunk el, amíg ezt kimondta, majd újra megtámadta az ajkaim. Hiába húztam el a fejem, ő ragaszkodott hozzám, amin csak nevettem. Pólóm alá nyúlt, én viszont visszahúztam a kezét.

- Addig nincs semmi, amíg nem hozzák ki a kajámat. - jelentettem ki halál komolyan.

- Utána nem úszod meg, abban biztos lehetsz. - kacsintott, majd kiindult a konyhából. Gyorsan lepattantam a pultról és a fenekére ütöttem.

- Alig várom. - alsó ajkamba haraptam, ő csak megrázta a fejét. Tudtam, hogy ezzel csak hergelem, de iszonyúan élveztem.
Negyed óra múlva csengettek, egyből az ajtóhoz rohantam. A pénzt a srác kezébe nyomtam, szinte kitéptem a kezéből a pizzát majd rácsaptam az ajtót.

- Ez szép volt. - tapsolt Harry. Most vettem észre, hogy ott áll mögöttem.

- A kajáért mindent. - az asztalra tettem a dobozt, felnyitottam és egy szelet pizzáért nyúltam. A hátlapján megakadt a szemem. Egy I love you-s szöveg virított rajta - Ez most komoly? - mosolyogtam a barátomra, aki már mellettem ült. Bólogatott és megpuszilta a homlokomat - Imádlak.

- Ennek örülök. - túl éhes voltam ahhoz, hogy tovább folytassuk ezt a romantikus hangulatot.

Az üres dobozt a kukába dobtam majd visszasétáltam Harry-hez és az ölébe másztam. A haját kezdtem el piszkálni, ő az egyik kezét derekamra csúsztatta, a másikkal a lábaimat fogta és felemelt. A szobánkba vitt, óvatosan lefektetett az ágyra. Felettem volt, csillogtak a szemei. Megcsókolt, kezeimet nyaka köré fontam, így húztam még közelebb magamhoz. Rövidnadrágomat kigombolta, majd le is szedte rólam. Tenyere pólóm alá csúszott, már nem állítottam meg. Kezdtem úgy érezni, hogy rajta túl sok a ruha, ezért én is megszabadítottam a nadrágjától és a felsőtestét takaró anyagtól. Fordítottam a helyzetünkön, én voltam felette. Csípőjére ültem, majd lehajoltam hozzá hogy ajkaink ismét találkozhassanak. Felnyögött, amikor ágyékához dörgölőztem. Fenekemet fogta, majd velem együtt felült. Az oldalamat kezdte el simogatni, én alsó ajkába haraptam. Lábaimmal közrefogtam a testét, pillanatnyi figyelmetlenségemet kihasználva ledöntött, így ismét ő került felülre. Szája a nyakamat súrolta, szívni és harapdálni kezdte, miközben érintését a fehérneműm alatt éreztem. Halkan felnyögtem, biztos voltam benne hogy Harry erre elmosolyodott. Apró csókokkal kényeztette a hasamat, majd a leheletét lent a ruhadarabon keresztül éreztem. Belső combomon folytatta, majd visszatért az előbbi helyre. A bugyimat egy egyszerű mozdulattal távolította el, nyelvét párszor végighúzta a fedetlen helyen. Kezemmel arcához értem, visszahúzodott hozzám. A melltartómat rutinosan vette le, én is a boxerét.

Csodálatos estét töltöttem együtt Harry-vel. Biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz. Nem akartam gondolni arra, hogy mi történt Amerikában. Csak az számít, hogy itt vagyunk mi, és boldogok vagyunk. Habár Zayn szavai még mindig visszhangoznak a fejemben: "Gyáva vagy".

Képtelen vagyok arra, hogy elmondjam Harry-nek mi is történt, hiszen elveszíteném. Azt pedig nem akarom. Zayn nélkül eddig is kibírtam, sokkal többet köszönhetek Harry-nek. Képes volt velem elfeledtetni minden rosszat, egy új életet kezdhettem mellette. Sosem fogom tudni neki ezt elégszer megköszönni. Valószínűleg ő még nem is sejti, hogy mennyit segített nekem.

A kulcsot a zárba helyeztem, majd beléptem a bátyám házába. Furcsa így hívni, elvégre én is itt laktam vele.

- Liam! - kiabáltam, ő pedig azonnal lejött az emeletről.

- Szia. - nagyon morcos volt, nem tetszett ez nekem.

- Valami baj van? - kérdeztem. Intett, hogy üljek le. Ő idegesen járkált fel-alá - Mondanál már valamit?

- Mondd, te normális vagy? - hangja szigorú volt - Tudom mit csináltatok Zaynnel. - kikerekedett szemekkel bámultam rá.

- H-honnan? - dadogtam. A legkevésbé sem vágytam arra, hogy a bátyám erről tudomást szerezzen.

- Tudod, elég jó barátok vagyunk Zaynnel. És nem azért mondta el, hogy téged bántson, még mielőtt ez jutna az eszedbe. Eddig is a padlón volt miattad. Muszáj az érzéseivel játszanod?

- Ó, hogy én játszok az ő érzéseivel? - idegesen csattantam fel - Van neked fogalmad arról, hogy mennyit szenvedtem miatta? Hogy hány éjszakát sírtam át? Nem tudsz te semmit! - üvöltöttem, majd távozni készültem de megragadta a kezemet.

- És ez szerinted megoldás? Mi lesz Harry-vel? - úgy láttam, ő már higgadtabb volt mint az elején, én viszont pont fordítva.

- Ne most oktass ki, kérlek. Így is van elég problémám, azt hiszed, hogy én nem érzek semmit? Kurvára nem értesz meg te sem! Nincs rád szükségem! - kiabáltam, kezemet kirántottam a szorításából.

- Szereted Zaynt. - mondta halkan. Nem tudtam eldönteni, hogy csak hangosan gondolkodott-e, vagy nekem szánta.

- Igen. - sóhajtottam, lehajtottam a fejem - De annyi fájdalmat hozott az életembe, hogy azt hittem sosem leszek boldog. Aztán jött Harry, és újra éreztem azt, hogy szeretnek... hogy valaki számára fontos vagyok. Viszont Zayn mindig képes elgyengíteni - magabiztosan a szemébe néztem - De ez többet nem lesz így. Nem fogom engedni, hogy tönkretegyen. Erős leszek, hiszen mellettem áll egy csodálatos srác. Nincs másra szükségem, csak rá.

- Nem veszed észre, hogy magadnak is hazudsz? Azt hiszed, ezzel meg lehet oldani mindent? Segítek, a válasz nem. Vedd már észre, hogy bántod Zaynt, bántod Harryt, és magadat is. - mindig is hallgattam Liamre, de most úgy éreztem hogy ellenem fordult. Nem voltam rá kíváncsi, így inkább otthagytam. És igen, megint elmenekültem, mintsem szembenéztem volna a problémákkal.

II. Évad: Tizenharmadik fejezet: Beast ~

Jennifer:

- Ezt nem kéne. - mondtam Zaynnek, miközben a lakosztályunkhoz érve a falnak nyomott. Ajkai a nyakamra tapadtak, halkan felnyögtem. Lábaimat dereka köré fontam ő pedig a fenekemnél fogva tartott. A szobája ajtaját az egyik lábával berúgta, majd mielőtt az ágyra tett volna talpra állított. Furcsán néztem rá, de mindent megértettem amikor kezei a hátamnál keresték a ruhám cipzárját. Rutinos mozdulattal szabadított meg tőle, az anyag a földre esett. Vágyakozó tekintettel nézett végig rajtam. Egy lépést tettem felé, minek következtében testünk egymásnak préselődött. Ajkaink egymásra találtak, később nyelveink járták azt a táncot, amit már rég nem tettek. Kezemmel a nadrágja övét kerestem, ám kicsit lejjebb sikerült mennem. Zaynből egy férfias nyögés tört ki, csókunkba belemosolyogtam.

- Ne hozd ki belőlem a vadállatot. - suttogta, majd nevetve letoltam a nadrágját. Ujjaim pólója aljához értek, amit egy egyszerű mozdulattal rántottam le róla.

- Mi van, ha én most arra a vadállatra vagyok kíváncsi? - kaján vigyorral az arcomon haraptam be alsó ajkamat, ő a derekamat fogta és ledöntött az ágyra. Hajába túrtam, és még közelebb húztam magamhoz.

- Szeretlek. - csupán ennyit mondott, én pedig megdermedtem. Nem csináltam semmit, csak ott feküdtem alatta és rá bámultam. Az ő arca is zavarodottságot sugárzott. Kezeimet mellkasára helyeztem, óvatosan lelöktem magamról. A földről felkaptam a ruhámat és kirontottam a szobájából. Nem tudtam, hogy egy idegen helyen hova is menekülhetnék vagy mit is csinálhatnék. Nem is volt erőm semmihez, a nappali kellős közepén ültem le a földre. Halk lépteket hallottam mögülem.

- Ezt... ezt miért nem tudtad előbb kimutatni? - hisztisen fordultam hátra, a parkettára csaptam. Olyan voltam mint egy 4 éves kislány, akinek a szülei valamit nem engednek meg - Élvezed, hogy mindent összekavarsz bennem? Egyszer végre úgy éreztem, hogy talán minden egyenesbe jöhet, boldog leszek. Erre jössz te, akire mindig is vágytam, téged akartalak évekig! És hazudnék ha azt mondanám hogy most nem akarlak, mert... mert kibaszottul akarlak, el sem tudod képzelni hogy mennyire. De akkor sem teheted ezt velem! - magamból kikelve üvöltöttem felé miközben felálltam. Hangom néhol elcsuklott, ennek ellenére végig magabiztos voltam.

- Tisztában vagyok vele hogy mindent én csesztem el, most viszont nem engeded hogy helyrehozzam!

- Hogyan is engedhetném? - hisztérikusan nevettem fel - Baszki, nekem pasim van! És most jössz te azzal, hogy szeretsz. Tudod mi a legszomorúbb? - könnyes szemekkel böktem a mellkasára - Az, hogy téged még mindig jobban szeretlek.

Láttam rajta, hogy meglepődött, és azt is, hogy nem tudja most mit is tegyen. Én sem tudtam, hogy mire is lenne igazán szükségem. Eleve nem akartam neki elmondani ezeket a dolgokat, nem akartam hogy tudja, miatta vagyok gyenge.

- Ne sírj! - átölelt, de nem bírtam abbahagyni.

- Nézd meg mit tettem. Én nem akarom őt bántani. Őt is szeretem. - utolsó mondatom után éreztem, ahogy egy mély levegőt vesz.

Egy hét telt el, utolsó előtti napunkat töltjük itt. A fiúk fogalmam sincs mit csinálnak, a Zaynnel történtek után a szobámba zárkóztam. Harry-vel is alig beszéltem, tudtam, hogy ez rosszat tesz a kapcsolatunkat.

- Itt van Danielle, kijössz köszönni neki? - Zayn kopogott az ajtómon. Ő volt a legmegértőbb velem, hiszen csak ő tudta hogy pontosan mi is a bajom. Láttam rajta hogy bántja ez az egész. Nem tud segíteni, és a fájdalmat részben ő okozta.

Lassan keltem fel az ágyról, majd mit sem törődve a kinézetemmel, kitotyogtam.

- Szia! - mosolyogva intettem Dani felé. Várjunk csak? Mit keres ő itt? - Hát te? - próbáltam nem udvariatlan lenni, a vele szemben elhelyezkedő kanapéra ültem.

- Hallottam, hogy itt vagytok, és mivel jelenleg itt táncolok meglátogattalak titeket. - végig aranyos volt, pont ezt nem bírtam benne. Túlságosan is aranyos.

- Liammel már beszéltetek?

- Jó, hogy mondod. Mondtam neki, hogy benézek hozzá. - sietősen felállt és elment. Kifújtam a levegőt, majd kényelmesen hátradőltem. Danielle helyét Zayn váltotta fel.

- Jól vagy? - aprót bólintottam - Tudod, nem ártana ha beszélnél Harry-vel.

- Mondjak el neki mindent? - idegesen felpattantam.

- Nem azt mondtam... Csak beszélned kéne vele. Nem jó ez így neki. - hitetlenül néztem rá.

- Te most azt hiszed, hogy én ezek után képes vagyok úgy a szemébe nézni, mint régen? - haragudtam rá, haragudtam magamra. Sőt, mindenkire. El akartam tűnni, persze ez lehetetlen volt.

- Ehhez a dologhoz két ember kellett, te is ugyanúgy hibás vagy, mint én. Nézz szembe a következményekkel! Viszont valamit tenned kell. Szerinted az megoldás hogy nem beszélsz vele? - hangját felemelte, de igaza volt.

- Majd megoldom. - motyogtam, és visszaindultam a szobámba.

- Persze, mint mindent. - pont elég hangosan mondta ahhoz, hogy meghalljam, de már nem volt kedvem veszekedni.

A bikinimet vettem magamra, kerestem egy törölközőt és a szálloda medencéjéhez mentem. Alig voltak páran, ennek örültem.

Lassan merültem el a vízben, úsztam, és észre sem vettem hogy repül az idő. Már nem volt körülöttem senki, így nyugodtan becsuktam a szemem és próbáltam kikapcsolódni.

- Szia. - két kéz fonódott a derekam köré hátulról és rekedtes hang társult hozzá, ami mindig megdobogtatja a szívem. Nem volt szükségem arra, hogy megnézzem az arcát. Tudtam, hogy Harry az. Felé fordultam, kezeimet a nyaka köré fontam. Felnéztem rá, szemei csillogtak. Még mindig ugyanaz a szeretet áradt belőle. Egy lágy csókkal kezdeményeztem, amit ő szenvedélyessé alakított át. Lábaimat derekánál összekulcsoltam.

- Szeretlek. - suttogtam, amikor elváltunk. Szükségem volt arra, hogy kimondjam neki. Először meglepődött, aztán elmosolyodott, majd újra komollyá vált az arckifejezése.

- Az utóbbi napokban szinte nem is beszéltél velem. - csalódottan megrázta a fejét, elengedett és kimászott. Leült a medence széléhez, csak a lábait lógatta a vízbe. Mellé ültem, ő pedig a vizet bámulta.

- Nyugalomra volt szükségem. - próbáltam nyugodt maradni. Fogalmam sem volt, hogy milyen indokokat kéne felhoznom.

- Ennyi? Ezért zárkóztál el előlem? Sőt, mindenki elől? Beszéltem Zaynnel, hátha ő hatással lesz rád, de nem. Ha nem mondod el mi a baj, nem tudok segíteni. A legfontosabb a bizalom, emlékszel? - felém fordult, a saját módszereimet használta ellenem.

- Azt hittem nem vagy rám kíváncsi. - suttogtam, részben az igazságot. Nem voltam képes tovább Harry szemébe nézni, elkaptam a fejem.

- Aggódok érted. Képes vagy hülyeségeket csinálni, ismerlek. - vállamnál fogva magához húzott és egy puszit nyomott a vizes hajamba.

- Ha velem maradsz, nem fogok.

- Ha engeded, hogy veled maradjak, maradok.

II. Évad: Tizenkettedik fejezet: Given up~ (18-as féle)

Giivonne:

- Gii, beszélhetünk picit? –szólt hozzám Susan, mikor épp a pirítósomat kentem meg lekvárral és mogyoróvajjal.

- Persze, mondd csak –mosolyogtam rá tőlem telhető legszélesebben. Csak nem akar a galériáról beszélgetni…

- Nem itt –fejével kifele intett, tekintve, hogy a család többi tagja ugyanúgy a konyhában voltak.

Bólintottam és elindultam utána. Rágcsálva rögtönzött szendvicsemet mentem, senkiért se tenném le a kajámat.

- Igen? –álltam mellé, mikor megállt a hátsókert végén.

- Gii, szeretném, ha őszinte lennél velem –tekintetét rám emelte. Hangja és arca is komoly volt, mosolytól és vidámságtól mentes. – Lefeküdtél Bobbal?

- Mi? –elképedve bámultam rá. Honnan tudja, hogy törtétek dolgok? – Nem. –válaszoltam simán és őszintén. – Nem feküdtünk le.

- Rendben. Köszönöm az őszinteséged –szelíden megfogta a vállam és visszament. – Ne is tervezd! –szólt hátra egy pillanatra, de már el is tűnt, mire felé fordultam.

Leültem a fűre és felnéztem a hűvös égboltra. Sejt valamit, de nem tudja pontosan, hogy mi van köztünk. Okos nő. És ahogy megkérdezte, nem kisebb dolgokra tért rá, hanem rögtön a legnagyobbra. Talán már máskor is megtörtént? Vagy ez egy ilyen kapcsolat, hogy van egy szint, ami megengedett? Elvégre… Bob színész, rengeteg színészi csókon is esett már át, lehet ezt elnézi neki…

Karomat összefűzve néztem ki a fejemből. 3 hét telt el, mikor utoljára láttam Liamet s mikor aznap este majdnem lefeküdtem Roberttal. Azóta egyikőjükkel sem beszéltem az ügyről és ez így volt helyes.

- Meg fogsz fázni. Már nem július van, ez már eléggé október…- takart be az említett személy a pulcsijával, amit azonnal magamhoz is szorítottam. Észre sem vettem, hogy fázom és vacogok. – Olyan gondterheltnek tűnsz.

- Pedig nincs semmi bajom –szemöldök ráncolva néztem vissza rá. – Jól vagyok –motyogva néztem tovább előre.

- Olyan szép ilyenkor a táj –sóhajtva ült le mellém.

- Hogy ködösödik, hullnak a levelek és jön Halloween?

- Pontosan –nevette el magát- Susan gyanakszik?

- Ja, valami olyasmi, de semmi baj, ne aggódj.

Több szó nem esett köztünk. Azóta az éjszakai kaland óta egy csók se csattant el. Mivel csak ültünk, ezért inkább felálltam, megköszöntem a pulóvert és felsétáltam a szobámba. Unottan kapcsoltam be vadiúj laptopom, nézegettem Tumblr és Facebookon levő egyre nagyobb létszámú követőim postjait, telefomora rá se hederítve.

Dél környékén aztán éppen csak rápillantva fedeztem fel, hogy egy jó ideje lemerült, s első püttyögésénél az akkumulátor érintkezése mentén fel is villant.

- Mi a…? –érdeklődve olvastam el az (5) nem fogadott hívás-t jelző feliratot. Ki keresne ilyenkor, ilyen sokszor? Az ismeretlen szám nem mondott semmi újat, ahogy a számjegyek maguk sem. Épp átvillant valami az agyamon, mikor újra megszólalt ugyanattól a számtól.

- Igen? Itt Giivonne Collins.

- Milyen hivatalos lettél, már megijedtem –szólalt bele egy könnyed hang a készülékbe.

- Liam?

- Okos –nevetett fel, vele együtt én is. – Jó volt látni téged. Bocs, hogy eddig nem hívtalak, csak Jenny totál rám akaszkodott, ő meg nem igazán örülne, ha megtudná, hogy hívlak.

- Megértem, én se tenném a helyébe. –miközben beszéltem új helyet találtam az ágy közepén, majd mint egy kis tini, hasra feküdve, bokáim keresztezve a levegőben cseverésztem. Mint az első szerelemnél. – Sajnálom azt a kis incidenst, de tényleg.

- Semmi baj, sejthettem volna, hogy az a hapek szorosan fogja a pórázod –hangja még mindig vidámnak tűnt, ellenben az enyémmel.

- Pórázom? Nem vagyok kutya, Liam James Payne!

- Neki viszont az…

- Most hagyd abba, vagy lerakom, és többé nem veszem fel! –emeltem fel a hangom. Persze ez lett volna inkább büntetés nekem, mintsem neki, de nem baj, azonnal visszakozott.

- Rendben, bocs. –morogta kelletlenül. – Szóval? Mi történt veled azóta?

- Jól megvagyok, köszönöm –újra mosolyt csalt az arcomra és vidáman beszélgettem vele az elkövetkezendő órákban. Bármit, amit a galérián nem tudtam megvitatni, most alkalom adódott rá. Mi történt velünk abban a 2 (most már 3) hónapban, mióta elköltöztem, Jenny hogy van, hogy viseli a sok repülőt stb. – És most van valakid? –nem tudom miért tettem fel a kérdést, de iszonyúan izgatott.

- … Nem –habozva mondta, gondolkodva.

- Vagyis van. Liam, átlátok rajtad. Van valakid! És nem mondod el ki az! –magam is meglepődtem hisztérikus hangomon és hogy már nem feküdtem, hanem ültem.

- Gii, én rád gondoltam igazság szerint –ismerte be kelletlenül. Szinte elképzeltem, ahogy a telefon másik oldalán fogja a homlokát, eltakarva vele zavarba jött arcát, szemöldökeit pedig felhúzza, hogy a hatás még aranyosabb legyen.

- Oh… - szégyenkezve beharaptam az ajkam.

- Viszont jó hallani, hogy ugyanolyan féltékeny vagy, mint mindig –váltott témát azonnal.

- Én nem is…

-Hé, ne tagadd –csitított le, de igaza volt. Somolyogva ráztam a fejem azon, hogy egymás tekintete nélkül is megismerjük egymást. Bár ez nem volt nagydolog.

- Liam, megjöttem, bocs a késés…. Oh, telefonálsz? –azonosíthatatlan női hang hallatszott a vonal másik végén a távolból.

- Igen, de már megyek is, Dan. –motyogta távol a telefonja mikrofonjától, majd újra ahhoz hajolva: - Most mennem kell, majd hívlak, szia.

Értetlenül bámultam a saját készülékem. Ahogy felbukkant Danielle, szinte azonnal le kellett raknia. Mi a franc? Biztos van valami köztük. És ekkor jutott el az agyamig, hogy pontosan melyik Danielle-ről van szó.

Hangos csattanással ütközött a lámpám a fallal, később a párnáim, majd egy fénykép. Bármi, ami a kezembe akadt, a falnak repült, törmelékei pedig ott is maradtak. Rajtam kívül senki sem tartózkodott a ház falain belül tudomásom szerint, így senki sem hallhatta meg a csörömpölés és puffogás hangjait. Mivel hirtelen más nem akadt a közelembe, így lefelé vettem az irányt, hangosan becsapva magam mögött az ajtót. Remegő kezekkel indultam a konyhába, téptem ki a hűtő ajtaját és vettem ki az első fagylaltos dobozt. Tetejét messzire elhajítva egy evőkanállal a kezemben ültem ki a lépcsőre, elnézve a tájat. Mivel megint nem vettem magamra pulcsit és hideget ettem (tulajdonképp zabáltam), hamarosan a fogaim kocogni kezdtek a számban. De már ez sem érdekelt. A könnyeim sem érdekeltek. Az elfolyó sminkem sem. A sírós kis grimasz sem. Az égvilágon semmi és senki. Kivéve…

Előttem a távolban, ha szemeim nem csaltak egy férfit láttam lovagolni visszafele. Mivel Indio nem volt ilyen izmos és magasabb is volt, egyetlen tippem maradt. Kanalam és dobozom megfogva elindultam felé. Az istállónál értem utol őket, mikor is Robert már a nyerget vette le gyönyörű lováról.

- Igazad volt –szóltam oda neki teli szájjal.

- Elnézést drága? –fordult felém mosolyogva. –Nem értettem tisztán, volt egy kis…

- Bocs. –lenyeltem, meg se várva, hogy befejezze mondatát. Talán bunkón viselkedtem, de nem zavart. – Liam visszatért a kis nőjéhez.

- Beszéltél vele? –hirtelen a távolság köztünk eltűnt, felém lépett fenyegetően nézve rám.

- Ja. De többet nem fogok, hogy megnyugtassalak –vállat vontam. – Vége. Végeztem vele és az egész angliai bandával. Hagyjanak engem békén lehetőleg és éljék az életüket nélkülem. Komolyan, Robert, olyan szinten leszarok mindent, hogy az sem érdekelne, ha kigyulladna ez az istálló!

- Ejha –szemöldökét felhúzva kissé rémülten nézett rám, de aztán átkarolt. – Ez csak egy ilyen heves érzelem kitörés. Nőknél gyakori. Gyere, menjünk be, mielőtt megfázol –válaszra sem méltatva besiettünk a nappaliba.

- De ez nem azért van, mert meg fog jönni, ez így van! –ráztam le magamról idegesen a karját. Lerakva életmentő készleteim egy kis asztalkára fel alá járkáltam, karommal szorosan átölelve magam, míg ő ledobva lovagló kesztyűjét hallgatott engem. – El akarom felejteni olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet – Háttal neki, a szembe levő falba kezdtem el ütlegelni a homlokom.

- Ez lehetséges –szólalt meg hangja közvetlen mögöttem. Kezeit végighúzta a vállamon, le az oldalamat és magához fordított. – Másik heves érzelemmel el lehet törölni egy időre az előzőt.

- Mire gondolsz? –hangom idegesen és remegősen csengett, de lelkileg máris jobban voltam, hogy kiengedtem a gőzt.

- Szerintem sejted…- ujjai máris pólóm aljánál matattak, felhúzva hasamról, hogy végigsimíthasson csupasz bőrömön.

- Azt hiszem… Igen –testemmel nekidülve, hagyva, hogy lehámozza rólam a fölsőt és a melltartót végig csakis a nyakát nézve.

- Jó kislány… - ujjával megfogta az állam, hogy megcsókolhasson, míg másik keze a mellemmel volt elfoglalva.

Nem zavart, nem volt különleges érzés, de rossz sem. A falnak nekidöntve csúsztatta le rólam farmerom és élvezte ki apró sóhajaim minden rezzenését. Csókokban forrtunk össze és csak néha engedett el. Ujjai ugyanott jártak, ahol azon a bizonyos éjszakán, most nem állítottam le őt.

Hagytam neki mindent, bármit akart. Ha azt kívánta, hogy feküdjek hasra, én megtettem. Ha azt, hogy üljek az ölébe, azt is. Érzéki és vad volt egyszerre együttlétünk, szorosan fogva őt minden pillanatban testem minden pontjával. Nem bírtunk elszakadni egymástól. Én, mert ha valami, ez boldogságot okozott, ő pedig mert már nagyon régóta meg akart fektetni. Az a délelőtt felejthetetlen volt számomra, de a pontos részleteket soha sem fogom elárulni senkinek. 

II. Évad: Tizenegyedik fejezet: Be giving ~

Giivonne:

Ott maradtunk és beszélgettünk órákig, mint a régi szép időkben. Mint mikor minden olyan volt, mint mielőtt járni kezdtünk. Bármiről tudunk beszélgetni, ezt imádtam benne. Képes volt áttörni a páncélomon, majd kihozni belőlem a legjobbat.

Csak ültünk a sötét folyosón és bámultuk a falat. Én hozzábújva, Ő a kezemet fogta. Nem gondolkoztunk az időn, se semmin, mert nem is érdekelt minket.

- Givonne, hát itt vagy –gondolataimat Junior hangja szakította meg. Felénk közeledett ruganyos, gyors léptekkel.

- Persze, hol lennék? –pislogva néztem rá és álltam fel.

- Liam? – kérdőn nézett a fiúra, aki undorral az arcán állt fel és nézett rá.

- Igen?

- Neked nem a kis… Barátaiddal kéne lenned? – mindkettőjük arcára kiült az harag és a visszafojtott düh.

- Gii-t nem láttam 2 hónapja, őket minden nap. Azt hiszem, ez érthető. – Liam keze ökölbe szorul, majd megragadta az enyémet.

- Igen? Gii-nek viszont van fontosabb dolga, mint egy szerencsétlen flótás, aki otthagyta a legnagyobb bajban! – rá sem lehetett ismerni… Szemei villámlottak, majd erővel kitépte kezem Liaméből és elkezdett húzni. Egyikőjük se volt rest.

- Beszélgettünk, ha nem zavar… - megfogta a másik kezem, nem eresztve Roberthez.

Egymás szemébe néztek, majd Bob le rám.

- Jössz? Mondd meg ennek a kis fajankónak, hogy nem kell neked! –állkapcsa remegve ejtette ki a szavakat a haragjától.

- De… Én vele akartam…-kezdtem volna bele, de leintett. Pillanatnyi figyelmetlenségünket kihasználva kirántott Liam kezéből újra és elráncigált. Gyorsan hátranéztem, miután láttam, hogy exem felénk akar indulni, és leintettem egy félős kis mosollyal. Nem akarok balhét, se verekedést. Tudtam, hogy az rámehetne a hírnevére… Visszafordultam „elrablóm” felé és még épp hallottam, ahogy valaki a falba üt… De már nem volt bátorságom ránézni.

Visszaértünk a képek és vendégek közé, mintha el se tűntem volna. Valószínűleg csak Robert vette észre hiányom. Odaráncigált a családjához és elém állt, elzárva az utam, hogy esetlegesen viszaszökjek.

- Ez meg mégis mi? –szólaltam meg fojtott hangon rábámulva. Egyszer sem viselkedett velem így.

Nem válaszolt, csak lepisszegett. Susan kérdőn nézett ránk, őt viszont leintette. Értetlenül vonogattam a vállam és próbáltam kilesni a vállak közt, hátha meglátom valahol Liamet. Féltem, hogy balhét akar rendezni és az ő kárára megy. Bár, ha verekedés lenne, sanszos, hogy ki győzne. Mindketten kigyúrtak, erősek, kemény pasik voltak… De nem… Nem jött.

Este 8-kor Junior könyökön ragadott és elindultunk mindannyian vissza a saját limónkba. Feszengve ültem az ülésen és néztem ki az éjjeli lámpafényekre. Köztem és a többiek közt nem sok szóváltás volt, ellentétben velük. Nevetgéltek, beszélgettek, önfeledtek és vidámak voltak. Unottan könyököltem fel az ablakpárkányra és elnyomtam magamban egy sóhajt. Bajban vagyok, ezt éreztem…

Végül csak hazaértünk. Elsőnek siettem be a házba, fel a szobámba, nehogy Junior szót tudjon velem váltani. Felrohantam, be a fürdőbe és beálltam a zuhany alá. Lehunyt szemmel, felszegett fejjel hagytam, hogy végig folyjon a meleg víz a testemen, hátha a gondolataim is így múlnak el. A tusolás végeztével csak egy bő pólót vettem fel és ültem re az ágyamra, bekapcsolva a TV-t. Később aztán a sors iróniájának köszönhetően meglepően tapasztaltam, hogy ez nem is az én pólóm. És a tulaját is tudtam. Könnyek nélkül simítottam végig a mellkasomon végigfutó Batman jelen, s valami csoda folytán még mosoly is került az arcomra. Bárki bármit állít és gondol, jót tett nekem, hogy találkoztunk. Sokkal könnyedebben vettem levegőt. Kisebb szívfájdalommal.

Szállt az idő, s miután majdnem bealudtam a tv előtt, inkább kikapcsoltam azt és befeküdtem az ágyamba. Nehezen alvó vagyok, főleg ha jár a fejem, így sokáig csak csukott szemmel gondolkodtam, mikor is…

Hirtelen felültem, mert a kilincsem elfordult. Alig mertem levegőt venni, úgy vártam, hogy kinyíljon az ajtó. A hold pont érkezőmre világított, így az ezüst fényből ki tudtam venni, ki az.

- Bob? Hát te? –álltam fel suttogva és sétáltam elé. Közelebb érve láttam csak, hogy férfias felsőtestén nincs semmi, alulról is csak egy bő nadrág takarja. De most nem volt időm ilyenekkel foglalkozni, szóval újra a szemébe néztem.

- Beszélgetni akartam veled és ez tűnt a legmegfelelőbb időnek –visszafojtott hanggal karolt át és indított útnak az ágy felé, hogy leültethessen. Még mindig kissé gyanakvóan és kérdőn néztem rá, mikor helyet foglalt közvetlen mellettem. – Szóval… -nagy levegővétellel kezdett neki- Mi a jó istent csináltál ma?

- Találkoztam és beszélgettem a barátaimmal? –idegesen vállat vontam. Erről a témáról nem akartam vele pont beszélgetni.

- És Liammel. Elég jól elvoltatok, már ne is haragudj, ahhoz képest, hogy összetörte az életed.

- Az én életem, amihez sok közöd nincs, már ne is haragudj! –fogcsikorgatva utánoztam le beszédét, de nem vette a lapot.

- Láttalak szakítás után, és első szavára visszafogadnád? –hirtelen felállt és a fejét fogva járkált fel-alá.  – Ne legyél hülye, rendben?

- Nem csináltunk semmit, csak megölelt és kisírtam neki magam –néztem fel rá. – És gyere vissza –gatyájánál fogva visszaültettem magam mellé. Nem nézett rám, csak a fejét fogta.

- Rendben, ha így, hát így –ujjai közt kilesve enyémbe fúrta a tekintetét. – Válassz. Vagy itt maradsz, dolgozol, elismert leszel és pénzes… Vagy mehetsz vissza hozzá, reménykedve, hogy nem dob ki.

Nem hittem a fülemnek. Elképedve bámultam rá, nem érdekelve az arcára kiülő enyhe szenvedés, sem az, hogy megtelnek a szemeim könnyel. Bár visszafojtottam őket, a hangom elcsuklott, valahányszor meg akartam szólalni. Az a Robert, aki eddig gondomat viselte, ápolt, támogatott, fizetett és való igaz, elcsábított, ultimátumot adott nekem?

- Gondolom…Hiába van választási lehetőségem… Itt kell maradnom, ugye? –nyeldekelve böktem ki a szavakat.

- Ahogy mondod. Örülök, hogy rájöttél –kiegyenesedve mosolyodott el. – Viszont nem is szabad beszélned vele. Sem kapcsolatot tartanod. De még azzal a két másik tökfejjel sem.

- Ők a barátaim! –akadtam ki talán túl hangosan. Felverni nem akartam senkit. – És nem beszélhetsz róluk így!

- Ugyan Gii, tudod, hogy megtehetem –arcával a nyakamhoz hajol és egy apró csókot nyomott a fülem mögé. A várt, gyomor remegtető érzés elmaradt, helyette a sokk lépett be. Tényleg képes rá, hogy elszakít a barátaimtól, ennyi pénzzel és ismerőssel nagyobb hatalma van, mint nekik.

- Nem fogsz elmenni és lelépni. –ajka fel-alá járkált a nyakam mentén. – Nem fogsz összejönni a kis Liam gyerekkel.

- De miért nem? –remegő kezekkel próbáltam eltolni, mikor is megállt kérdésem hallatán.

- Mert nem foglak elveszíteni téged. Érted? –szemembe nézett, arca pár centire az enyémtől. Elmosolyodott, majd ajkaimra nézett és megcsókolt. Nem volt kellemes bizsergés, se semmi. Csak egy csók.

Kezei vállaimat fogva döntöttek hátra, én pedig hagytam. Magam se tudom miért, talán a kétségbeesés és a félelem? Vagy mert én is akartam? Esetleg a bosszú? A mai napig nem jöttem rá… Hosszasan, szenvedélyesen csókolt, végig felém hajolva. Bokáimat biztonság kedvéért összekulcsolva, míg ezt ő észre nem véve szétfeszítette lábaim és közéjük tolakodott. Ajkaink elszakadtak egymástól, így levegőért kapkodva néztem fel rá. Tekintete elszánt volt és vágytól izzó.

Ujjaival végigsimított a combomon, fel a derekamig, ahonnan is elkezdte lehámozni rólam a pólót. Megszabadítva egyetlen ruhadarabomtól végignézett rajtam, megengedve magának egy apró vigyort. Ajkai újra nyakamhoz értek és szívogatták, csókolgatták, míg kezei testemet fedezték fel.

- Ne… - nyögtem fel, mert éreztem, hogy ujjai legérzékenyebb pontomhoz vették az irányt. Ujját óvatosan felnyomta, mikor is hangosabban nyögtem fel.

- Cshh! –fogta be a számat. – Még meghallhatnak.

Fejemet tehetetlenül rázva hagytam, hogy ujja bennem mozoghasson. Hülyeség lenne állítani, hogy nem élveztem, de nem is akartam. Aprókat nyögve próbáltam elnyomni magamtól, amit ő csak folytatásnak titulált, így szája újra enyémhez találva megcsókolt. Kellő alkalmat megragadva elszakadtam a csókból és újra felnyögtem.

- Ne, elég, elég, elég!

És megállt végre. Zihálva néztem rá, ő pedig kérdőn rám.

- Azt ne mondd, hogy nem akarod –suttogott.

- Nem, nem akarom! –ügyetlenül toltam el magamtól. – Ez egy hatalmas botlás volt és… És már előbb le kellett volna állítanom téged!

- Halkabban –intett le. – Még meghall minket…

- Susan? –kapkodva megkerestem a pólóm és vettem fel. – Talán jobb is lenne. Főleg ha nem velem csalnád meg a feleséged! –felálltam, de ő visszarántott magához, pontosabban magára.

- Ha egyszer elkezdem, nehezen tudok leállni… -nézett a szemembe, s láttam, hogy komolyan gondolta.

- Nem.

- Élvezted. Éreztem. Ezt nem lehet nem észrevenni, drágám –végigsimított az arcomon, majd a nyakamon, megállapodva a mellemnél.

- Igen, de nem lesz több ilyen. –löktem el kezét türelmetlenül, mire megfogta a csuklóim és lenyomott, hogy ő lehessen felül. Kezdtem megijedni.

- Ne akard, hogy kényszerítselek… -hangja továbbra is nyugodt maradt.

- Nem vagy te olyan ember…-zihálva és reszketve néztem ide-oda, csak ne rá.

- Nem-e? –beharapta alsó ajkát, majd pár másodperc után elengedett. –Igazad van, nem lennék képes megerőszakolni egy nőt.

- Hála Istennek… -gyorsan, mielőtt újra lecsapna, felpattantam az ágyról és felhúztam onnan. – Most pedig…Köszönöm esti látogatásod… Kár, hogy vége...

- Tényleg? –furcsállva nézett rám.

- Udvariasság. Szóval, szia! –azzal kilöktem az szobámról kívülre és csaptam be rá az ajtót. Végigcsúszva azon rogytam térdre és bámultam magam elé. Mostantól messzire, nagyon messzire el kell kerülnöm őt.