II. Évad: Tizenkettedik fejezet: Given up~ (18-as féle)

Giivonne:

- Gii, beszélhetünk picit? –szólt hozzám Susan, mikor épp a pirítósomat kentem meg lekvárral és mogyoróvajjal.

- Persze, mondd csak –mosolyogtam rá tőlem telhető legszélesebben. Csak nem akar a galériáról beszélgetni…

- Nem itt –fejével kifele intett, tekintve, hogy a család többi tagja ugyanúgy a konyhában voltak.

Bólintottam és elindultam utána. Rágcsálva rögtönzött szendvicsemet mentem, senkiért se tenném le a kajámat.

- Igen? –álltam mellé, mikor megállt a hátsókert végén.

- Gii, szeretném, ha őszinte lennél velem –tekintetét rám emelte. Hangja és arca is komoly volt, mosolytól és vidámságtól mentes. – Lefeküdtél Bobbal?

- Mi? –elképedve bámultam rá. Honnan tudja, hogy törtétek dolgok? – Nem. –válaszoltam simán és őszintén. – Nem feküdtünk le.

- Rendben. Köszönöm az őszinteséged –szelíden megfogta a vállam és visszament. – Ne is tervezd! –szólt hátra egy pillanatra, de már el is tűnt, mire felé fordultam.

Leültem a fűre és felnéztem a hűvös égboltra. Sejt valamit, de nem tudja pontosan, hogy mi van köztünk. Okos nő. És ahogy megkérdezte, nem kisebb dolgokra tért rá, hanem rögtön a legnagyobbra. Talán már máskor is megtörtént? Vagy ez egy ilyen kapcsolat, hogy van egy szint, ami megengedett? Elvégre… Bob színész, rengeteg színészi csókon is esett már át, lehet ezt elnézi neki…

Karomat összefűzve néztem ki a fejemből. 3 hét telt el, mikor utoljára láttam Liamet s mikor aznap este majdnem lefeküdtem Roberttal. Azóta egyikőjükkel sem beszéltem az ügyről és ez így volt helyes.

- Meg fogsz fázni. Már nem július van, ez már eléggé október…- takart be az említett személy a pulcsijával, amit azonnal magamhoz is szorítottam. Észre sem vettem, hogy fázom és vacogok. – Olyan gondterheltnek tűnsz.

- Pedig nincs semmi bajom –szemöldök ráncolva néztem vissza rá. – Jól vagyok –motyogva néztem tovább előre.

- Olyan szép ilyenkor a táj –sóhajtva ült le mellém.

- Hogy ködösödik, hullnak a levelek és jön Halloween?

- Pontosan –nevette el magát- Susan gyanakszik?

- Ja, valami olyasmi, de semmi baj, ne aggódj.

Több szó nem esett köztünk. Azóta az éjszakai kaland óta egy csók se csattant el. Mivel csak ültünk, ezért inkább felálltam, megköszöntem a pulóvert és felsétáltam a szobámba. Unottan kapcsoltam be vadiúj laptopom, nézegettem Tumblr és Facebookon levő egyre nagyobb létszámú követőim postjait, telefomora rá se hederítve.

Dél környékén aztán éppen csak rápillantva fedeztem fel, hogy egy jó ideje lemerült, s első püttyögésénél az akkumulátor érintkezése mentén fel is villant.

- Mi a…? –érdeklődve olvastam el az (5) nem fogadott hívás-t jelző feliratot. Ki keresne ilyenkor, ilyen sokszor? Az ismeretlen szám nem mondott semmi újat, ahogy a számjegyek maguk sem. Épp átvillant valami az agyamon, mikor újra megszólalt ugyanattól a számtól.

- Igen? Itt Giivonne Collins.

- Milyen hivatalos lettél, már megijedtem –szólalt bele egy könnyed hang a készülékbe.

- Liam?

- Okos –nevetett fel, vele együtt én is. – Jó volt látni téged. Bocs, hogy eddig nem hívtalak, csak Jenny totál rám akaszkodott, ő meg nem igazán örülne, ha megtudná, hogy hívlak.

- Megértem, én se tenném a helyébe. –miközben beszéltem új helyet találtam az ágy közepén, majd mint egy kis tini, hasra feküdve, bokáim keresztezve a levegőben cseverésztem. Mint az első szerelemnél. – Sajnálom azt a kis incidenst, de tényleg.

- Semmi baj, sejthettem volna, hogy az a hapek szorosan fogja a pórázod –hangja még mindig vidámnak tűnt, ellenben az enyémmel.

- Pórázom? Nem vagyok kutya, Liam James Payne!

- Neki viszont az…

- Most hagyd abba, vagy lerakom, és többé nem veszem fel! –emeltem fel a hangom. Persze ez lett volna inkább büntetés nekem, mintsem neki, de nem baj, azonnal visszakozott.

- Rendben, bocs. –morogta kelletlenül. – Szóval? Mi történt veled azóta?

- Jól megvagyok, köszönöm –újra mosolyt csalt az arcomra és vidáman beszélgettem vele az elkövetkezendő órákban. Bármit, amit a galérián nem tudtam megvitatni, most alkalom adódott rá. Mi történt velünk abban a 2 (most már 3) hónapban, mióta elköltöztem, Jenny hogy van, hogy viseli a sok repülőt stb. – És most van valakid? –nem tudom miért tettem fel a kérdést, de iszonyúan izgatott.

- … Nem –habozva mondta, gondolkodva.

- Vagyis van. Liam, átlátok rajtad. Van valakid! És nem mondod el ki az! –magam is meglepődtem hisztérikus hangomon és hogy már nem feküdtem, hanem ültem.

- Gii, én rád gondoltam igazság szerint –ismerte be kelletlenül. Szinte elképzeltem, ahogy a telefon másik oldalán fogja a homlokát, eltakarva vele zavarba jött arcát, szemöldökeit pedig felhúzza, hogy a hatás még aranyosabb legyen.

- Oh… - szégyenkezve beharaptam az ajkam.

- Viszont jó hallani, hogy ugyanolyan féltékeny vagy, mint mindig –váltott témát azonnal.

- Én nem is…

-Hé, ne tagadd –csitított le, de igaza volt. Somolyogva ráztam a fejem azon, hogy egymás tekintete nélkül is megismerjük egymást. Bár ez nem volt nagydolog.

- Liam, megjöttem, bocs a késés…. Oh, telefonálsz? –azonosíthatatlan női hang hallatszott a vonal másik végén a távolból.

- Igen, de már megyek is, Dan. –motyogta távol a telefonja mikrofonjától, majd újra ahhoz hajolva: - Most mennem kell, majd hívlak, szia.

Értetlenül bámultam a saját készülékem. Ahogy felbukkant Danielle, szinte azonnal le kellett raknia. Mi a franc? Biztos van valami köztük. És ekkor jutott el az agyamig, hogy pontosan melyik Danielle-ről van szó.

Hangos csattanással ütközött a lámpám a fallal, később a párnáim, majd egy fénykép. Bármi, ami a kezembe akadt, a falnak repült, törmelékei pedig ott is maradtak. Rajtam kívül senki sem tartózkodott a ház falain belül tudomásom szerint, így senki sem hallhatta meg a csörömpölés és puffogás hangjait. Mivel hirtelen más nem akadt a közelembe, így lefelé vettem az irányt, hangosan becsapva magam mögött az ajtót. Remegő kezekkel indultam a konyhába, téptem ki a hűtő ajtaját és vettem ki az első fagylaltos dobozt. Tetejét messzire elhajítva egy evőkanállal a kezemben ültem ki a lépcsőre, elnézve a tájat. Mivel megint nem vettem magamra pulcsit és hideget ettem (tulajdonképp zabáltam), hamarosan a fogaim kocogni kezdtek a számban. De már ez sem érdekelt. A könnyeim sem érdekeltek. Az elfolyó sminkem sem. A sírós kis grimasz sem. Az égvilágon semmi és senki. Kivéve…

Előttem a távolban, ha szemeim nem csaltak egy férfit láttam lovagolni visszafele. Mivel Indio nem volt ilyen izmos és magasabb is volt, egyetlen tippem maradt. Kanalam és dobozom megfogva elindultam felé. Az istállónál értem utol őket, mikor is Robert már a nyerget vette le gyönyörű lováról.

- Igazad volt –szóltam oda neki teli szájjal.

- Elnézést drága? –fordult felém mosolyogva. –Nem értettem tisztán, volt egy kis…

- Bocs. –lenyeltem, meg se várva, hogy befejezze mondatát. Talán bunkón viselkedtem, de nem zavart. – Liam visszatért a kis nőjéhez.

- Beszéltél vele? –hirtelen a távolság köztünk eltűnt, felém lépett fenyegetően nézve rám.

- Ja. De többet nem fogok, hogy megnyugtassalak –vállat vontam. – Vége. Végeztem vele és az egész angliai bandával. Hagyjanak engem békén lehetőleg és éljék az életüket nélkülem. Komolyan, Robert, olyan szinten leszarok mindent, hogy az sem érdekelne, ha kigyulladna ez az istálló!

- Ejha –szemöldökét felhúzva kissé rémülten nézett rám, de aztán átkarolt. – Ez csak egy ilyen heves érzelem kitörés. Nőknél gyakori. Gyere, menjünk be, mielőtt megfázol –válaszra sem méltatva besiettünk a nappaliba.

- De ez nem azért van, mert meg fog jönni, ez így van! –ráztam le magamról idegesen a karját. Lerakva életmentő készleteim egy kis asztalkára fel alá járkáltam, karommal szorosan átölelve magam, míg ő ledobva lovagló kesztyűjét hallgatott engem. – El akarom felejteni olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet – Háttal neki, a szembe levő falba kezdtem el ütlegelni a homlokom.

- Ez lehetséges –szólalt meg hangja közvetlen mögöttem. Kezeit végighúzta a vállamon, le az oldalamat és magához fordított. – Másik heves érzelemmel el lehet törölni egy időre az előzőt.

- Mire gondolsz? –hangom idegesen és remegősen csengett, de lelkileg máris jobban voltam, hogy kiengedtem a gőzt.

- Szerintem sejted…- ujjai máris pólóm aljánál matattak, felhúzva hasamról, hogy végigsimíthasson csupasz bőrömön.

- Azt hiszem… Igen –testemmel nekidülve, hagyva, hogy lehámozza rólam a fölsőt és a melltartót végig csakis a nyakát nézve.

- Jó kislány… - ujjával megfogta az állam, hogy megcsókolhasson, míg másik keze a mellemmel volt elfoglalva.

Nem zavart, nem volt különleges érzés, de rossz sem. A falnak nekidöntve csúsztatta le rólam farmerom és élvezte ki apró sóhajaim minden rezzenését. Csókokban forrtunk össze és csak néha engedett el. Ujjai ugyanott jártak, ahol azon a bizonyos éjszakán, most nem állítottam le őt.

Hagytam neki mindent, bármit akart. Ha azt kívánta, hogy feküdjek hasra, én megtettem. Ha azt, hogy üljek az ölébe, azt is. Érzéki és vad volt egyszerre együttlétünk, szorosan fogva őt minden pillanatban testem minden pontjával. Nem bírtunk elszakadni egymástól. Én, mert ha valami, ez boldogságot okozott, ő pedig mert már nagyon régóta meg akart fektetni. Az a délelőtt felejthetetlen volt számomra, de a pontos részleteket soha sem fogom elárulni senkinek.