II. Évad: Hatodik fejezet: Around the world~

Giivonne:

Másnap aztán álmatlanul keltem fel, ami nem valami jó érzés volt. Kómásan, kócosan keltem fel és bámultam ki az arcomra vetődő reggeli fényre. A francba is felejtem el mindig lehúzni a redőnyt! Mivel már kinyitottam a szemem, nem volt mit tenni, fel kellett ébrednem agyilag is. Amint a tegnapi napon gondolkodtam, eszembe jutott a csók Roberttal. Lehet, hogy csak álmodtam? Igen, persze, nem történhetett meg igazából. Nem csalná meg a feleségét, én meg nem mennék bele.

Kómásan megmostam a fogam, majd smink nélkül, ám minimális fésülködéssel az alvós pólómban lementem a földszintre.

-   Jó reggelt – szólalt meg egy hang a konyhából. Természetesen ő volt az, felöltözve, farmerban és trikóban, ami iszonyú jól ált neki. Magamban nyeltem gyorsan egyet.

-   Neked is… - tanácstalanul álldogáltam a lépcső előtt, majd mikor rám nézett, elmosolyodott.

-   Félsz tőlem? – vidáman hunyorogva végignézett rajtam. – Milyen csinos vagy félkómásan.

-   Köszönöm –arcomat elöntötte a pír, de odamentem hozzá és megöleltem. Kezével végigsimított a hátamon, majd puszit nyomott a hajamra. – Ma jönnek vissza?

-   Igen, jól emlékszel –elengedett, majd visszatért a konyhapult fölé. Éppen omlettet csinált, amit ahelyett, hogy megevett volna, elém tolt. – Jó étvágyat!

-   Ez mind az enyém?! –bámultam rá a nagy adag tojásmennyiségre.

-   Hát, neked csináltam –nevette el magát, azzal az asztalhoz ült.

Odavittem a tányéromat, majd elégedett hümmögéssel megettem. Egész étkezés alatt Robert csak az asztalon könyökölt és engem nézett, ami csak még jobban zavarba hozott.

-   Bob, figyelj csak… - kezdtem bele egy nagy sóhajjal megtoldva mondanivalóm. – Ami tegnap történt, az nagyon nagy hiba volt. Nem szabad máskor megesnie. Ahogyan több dolognak sem. Rendben…? –aggódva néztem fel rá, ám legnagyobb meglepetésemre nem akadt ki, vagy szidott le, esetleg tagadta le, hanem egyetértően bólintott.

-   Ami tegnap történt, az, mint említettem, egy botlás volt. Ami persze nem jelenti, hogy nem volt kellemes –újra elmosolyodott. – És valóban jó lenne, ha nem lenne több, kettőnk érdekében.

-   Lenne? –ismételtem aggódva szavait.

-   Nem tudom te hogy vagy vele, de én nagyon élveztem –itt halkan felkuncogott. – És nem tudom, tudok-e engedelmeskedni az érzéseimnek. Ha érted mire gondolok.

-   Azt hiszem igen –én is elnevettem magam, de én inkább csak kényszerből.

-   Nem szeretném kihasználni, hogy lelkileg megviselt vagy és a szíved most törték össze, nem azért tettem és fogok tenni, rendben? –nézett komolyan a szemembe.

-   Fogsz tenni? –újra csak megismételtem, amit mondott.

-   Pontosan –vidáman felállt, majd fejével az ajtó felé bökött. – Tudsz lovagolni? Mármint lovon.

-   Gyerekkoromban sokszor felültem a pónikra, de kábé ennyi –nem értettem, mire akar kilyukadni, ezért én is felálltam és kilestem az ajtón. Az istállót figyelte a szemeivel, aztán engem. – Na nee, ennyire azért… Vagyis nem… Mármint imádom a lovakat, és pici korom óta akarok egyet, de…

-   Akkor itt a lehetőség –vágott közben, majd kezemet megfogva (amitől szívem újra hevesebben vert) kivezetett az lovaihoz. Azt elfelejtettem megemlíteni, hogy mióta megharapott egy póni, azóta kicsit tartottam tőlük…

Megálltunk a kerítés mentén egy fehér, pontosabban szürke ménnél. Okos fejét felénk hajtotta, majd odaügetett, miután Robert cuppanó hanggal odahívta. Kezemet az ö kezével együtt a nyakára tette, majd végigsimítottunk rajta.

-   Hát nem gyönyörű állat? –kérdezte suttogva.

-   De –nyögtem ki magamból.

-   Ha neked is tetszik –fogott bele hirtelen, majd felém fordult. – Akkor öltözz fel, hozd a cuccaid, mert megyünk túrázni. Oh, és ha egy kis szendvicset is hozol, azt megköszönöm.

Zavartan bólintottam, mivel ellent mondani nem mertem, majd besiettem a házba. Gyorsan magamra kaptam valami elviselhetőt, összeszedtem a telefonom, irataim és napszemüvegem, majd a konyhából kikapva két burgert (én sem tudom, hogy mit kerestek ott), kirohantam. Addigra Robert már felnyergelte a szürkét, valamint egy másik, sárga színű lovat. Elvette a táskám, felrakta a nyeregre, majd felsegítette remegő tagjaim az állat hátára.

-   Ne félj –nézett fel rám mosolyogva, majd ő is felült. Tökéletes, egyenes háttal, méltóságteljesen mellém lépegetett, majd elmagyarázta, hogy mit kell csinálnom. Természetesen félnem nem szabad, hiszen azt a ló megérzi, így próbáltam a lehető legnyugodtabb maradni.

Először kilépegettünk az elkerítetlen részre, majd a mezőre.

-   Ez így egy örökké valóságig fog tartani –szólt oda Robert, majd mellém ügetett. Kezét a fenekem alá helyezte, majd felemelte, aztán le. Ezt megismételte párszor, majd elengedett és rácsapott a ló farára. Láthatóan élvezte ügyetlenkedésemet, amit én egy gonosz grimasszal jutalmaztam.

Végül is csak még messzebb lovagoltunk, egyre kietlenebb és kietlenebb területekre. 20 perc után nem bírtam magammal, és megkérdeztem, mégis merre megyünk. A válasz egy egyszerű „Majd meglátod” volt, így több kérdést nem tettem fel. A nagy hőségben a lovak szája is habzani kezdett, hamar kiszáradtak, ahogy én is, így egyre kevésbé élveztem az utat. Néha-néha félve Roberte pillantottam, akinek izmos testén szintúgy csillogott a verejték. Nem hiába, bár szeptember vége volt, Malibuban az idő még mindig nyáriasnak látszott. Még jó 20 perc után aztán leállította a lovát, majd leszállt, így én is ezt tettem. Egy erdő szélén voltunk, mellettünk apró patakocska húzódott, ahova lovaink azonnal oda férkőztek és enyhítettek szomjukon. Én is odamentem, majd kicsit feljebb megmostam az arcom.

Robert leült közel hozzánk, majd hamburgerét majszolta. Kitépett egy fűszálat, szájába helyezte, majd levette a fölsőjét és napoztatta magát. Fáradtan leültem mellé és felnéztem az égre.

-   Szeretek ide jönni –mondta. – Itt tényleg senki sem zavar és mindent el tudok felejteni. Nincsenek paparazzik, nincsenek rajongók, nincsenek kötelezettségek. Ami itt van, az itt is marad.

-   Gyakran jössz ki?

-   Amikor alkalmam adódik, vagy egyedül vagyok –karját kinyújtva magához húzott és átölelt.

-   Rossz lehet ilyen híresnek lenni.

-   Őszintén? Nem. Én kurvára élvezem –felröhögött- Elvégre gazdag vagyok és bármit megkapok.

-   Hát persze, gazdagéknál így megy, de vizet elfelejtett hozni - ráncoltam a homlokomat.

-   Víz kéne? –felém fordította az arcát, aztán minden figyelmeztetés nélkül megcsókolt. Most nyelves csókkal kezdett azonnal, én hülye pedig megint hagytam magam elcsábulni. Kezével végigsimított a hátamon, majd a testemet is közelebb és közelebb húzta.

Kissé remegő kezekkel simítottam végig mellkasán, majd ültem az ölébe. Hosszasan csókolóztunk, míg végül megszabadított felsőmtől és végigsimított a felsőtestemen. Megremegtem az érintésétől és tudtam, hogy ha nem hagyjuk abba, még jobban elfajulnának a dolgok. Szerencsére a mobilja pont megszólalt, így el kellett szakadnom a szájától.

-   Igen? Oh, szia Sue. Én? Kicsit kivittük a lovakat. Én és Giivonne. 10 perc? Rendben, megyünk. –teljesen nyugodt hanggal beszélt, mintha nem történt volna semmi közöttünk. Letette a telefont, majd rám nézett. – El kéne indulnunk, kicsi lány.

-   Rendben –mereven bólintottam, majd visszaöltözve felültem a lovamra.

-   Neked van motoros jogsid? –csodálkozva pillantott rám, aztán vettem csak észre, hogy a kezében tartja az irataim.

-   Hé! –ügyetlenül kinyújtva próbáltam elérni a kis tartót, aminek következtében majdnem leestem, így inkább gyorsan kiegyenesedtem. – Gonosz!

Nevetve visszanyújtotta, majd ő is feszállt és visszaügettünk. A család már előttünk megérkezett, így érhetően Susan furcsállta kettesben eltöltött időnket, ám Robert ügyesen kivágta magát, én pedig felsiettem a szobámba, félve egy veszekedéstől.

Este aztán lenyugodtak a kedélyek, így nyugodtabban sétáltam le.

-   Gii, lenne egy hírem számodra –fordult felém Susan.

Ajaj… Biztos bajban vagyok. Félve odaléptem elé, de mivel láttam, hogy mosolyog, megengedtem magamnak egy apró kis vigyort. Szelíd tekintettel közelebb hívott magához, aztán bevezetett a nappaliba, ahol a család többi tagja is ott volt. Robert a fotelben ült, a kanapén pedig Indio és Exton helyezkedett el, a fiatalabbik apjához közel.

-   Mi történt? Meghalt valaki?

-   Dehogy – Susan elnevette magát, majd leültetett, Extont az ölébe húzva pedig ő is helyet foglalt. – Láttuk, hogy állnak a képeid, s picit túldolgoztad magad.

-   Igen? –csodálkozva felhúztam a szemöldököm. Való igaz, volt rá példa, hogy úgy festettem, hogy másnapra el is felejtettem, de ilyen sok képem csak nem lehetett…

-   Úgy gondoltuk, hogy ideje, hogy megnyisd a Downey galériád –Susan örömmel teli szemekkel nézett rám, Indio mosolygott, Exton nevetett, Robert pedig csak nézett ide-oda közöttünk.

-   Szuper –kényszerből elmosolyodtam. Elég jól eléltem itt, s egy picit féltem, hogy ha megkapom az önálló fizetésem és az egyéb munkáim, el kell költöznöm.

-   Talán nem tetszik? Híres leszel –szólt közbe az idősebbik fiú. – Apa elintézi, hogy eljöjjön pár ismerősöd.

-   Köszönöm –hálásan, mégis kissé csodálkozva pillantottam Robertre, aki nagyon csöndes volt ma. Az egyik macska odamászott hozzá, majd az ölébe ült, ő pedig unottan simogatta az állatot. A hangomra felnézett, majd rám kacsintott, amire Sue átvette a szót.

-   Van egy jó kis épület, amit kiveszünk, elvitetjük a képeket, majd szervezünk egy megnyitót és egy hónapig fent tartjuk.

-   Ez remek, mikor készüljek az első napra? Gondolom akkor ott kell állnom és mosolyognom…

-   Holnap után – a nő megrökönyödött arcomat látva csak még szélesebben mosolygott. – Vagy ha nem jó…

-   De, tökéletes –pattantam fel, én magam sem tudom, miért. Mindenki rám nézett, még a kis Exton is, így zavartan vissza ültem. – Kik jönnek?

-   Aki akar –szólt közbe Robert. – Elhívom például…  Shane Blacket, Gwyneth Paltrowt, Zach Galifianakist, meg akár… Hugh Lorie, Lana Del Reyt… - állát vakargatva nézett a plafonra, úgy gondolkodott.

-   Aztakurva –csúszott ki a számon. Egy rakat olyan ember, akiket az ember jobb esetben is csak a TV-ből láthat. És Lana Del Rey? Ő az egyik kedvencem…- Akkor holnap után. Meghívhatom pár barátomat?

-   Persze kedvesem –Sue nyugodtan a vállamra rakta a kezét. – Ez nem valami kötelező dolog… Vagyis az, de nem kell halál komolyan venni.

-   Szuper, már nagyon várom… - idiótán vigyorogva felmentem a szobámba és a telefonom után nyúltam.

Louis megígérte, hogy eljönnek megnézni a képeim, ha tudnak, így természetesen őt hívtam fel. Kicsöngött, de nem vette fel. Lehet próbálnak… Aztán megpróbáltam Niall-t, hátha.

Pár csöngés után aztán fel is vette:

-          Igen? –szólt bele a kagylóba.

-          Szia Niall, itt Gii –köszöntem bele, majd gyorsan a témára is tereltem a szót – Emlékszel, hogy említettem a galériát?

-          Persze. Na, máris készen vagy?

-          Aha, holnaputántól megjelennek, itt, Malibuban. Megnézitek majd? –a szívem a válaszra várva dobogott a torkomban. Ha Niall eljön, akkor eljönnek a többiek is, és talán…

-          Miért ne? Meddig lesz?

-          Kábé egy hónapig… Addig tudtok helyet szorítani?

-          Uh, azt hittem, tovább… Nézd, nem garantálom, de ha tudok, megyek és annyi embert csalok el, amennyit csak lehet, rendben?

-          Oké –kissé elkeseredtem, ez nyilván a hangomon is meglátszott.

-          Ne aggódj, megígérem, hogy amint tudok, elszököm, rendben? –mentegetőzött azonnal. Persze, nyugtatgatni akart, ez nála ilyen természetes, mégis nagyon aranyos dolog az én szememben.

-          Örök hálám –sóhajtva vettem egy nagy levegőt, aztán könnyedebb hanggal folytattam. – És veletek miújság? Jenny? Jól van?

-          Hiányzik?

-          Eléggé… - szomorkásan gondoltam vissza az emlékekre, és hogy bár nem búcsúztam el, ezerszer is kerestem a lányt, ám mindig lerakta a telefont.

-          Megértem, én is így lennék, hogy ha valamelyiket elveszíteném –nevetve magyarázta tovább a fiúk hülyeségeit. - … És most Liam Amerikában van Jenny-vel. Nem találkoztatok?

-          Nem –nehezen nyeltem le a hazugságot- Kár…

-          Na ja… Majd hívlak, hogy mikor megyünk, rendben? Most indulnom kéne próbálni. Légy jó, Gii, szia

És lerakta. Örültem, hogy valami ígéret-félét tett nekem, elvégre ez is valami…