II. Évad: Negyedik fejezet: That's what makes us girls~

Giivonne:

A hétvégém meglepően unalmasan telt. Még alkotni se volt erőm, kedvem, vagy akár hangulatom. Az interneten kerestem újabb ötletekért speedpaintek és tutorialok közt, de semmi. A Youtube listám rendre berakta a 1D számokat, amiket persze messze elkerültem. Éppen az ágyon feküdtem és bámultam felváltva a laptop és a TV képernyőjét, mikor megszólalt a telefon. Ismeretlen szám, aggódva szóltam bele:

-   Igen?

-   Gii? Szia, itt Niall. Tudod, az ír barátod –nevette el magát. Nagy sóhajjal megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy tényleg csak ő az.

-   Szia Niall. Szóval Lou beszélt nekem rólad, ugye?

-   Valami olyasmi. Rég hallottam a hangod, mégis mi van veled? Jól vagy? Mármint úgy tényleg jól vagy? Tudod, mire gondolok, ugye? Tudod, Kire gondolok, ugye?

-   Niall, igen, persze –nevettem el magam. Szeretett beszélni. – Egész… Jól vagyok, talán ez a legmegfelelőbb szó. Hé, ha majd megjelennek a képeim, megnézed őket?

-   Persze, elmegyünk rá szerintem. Vagyis –javította ki magát- Elmegyek majd én. Nehogy balhé legyen.

-   Köszönöm –hálásan sóhajtottam.

-   Hallod –szólt bele a beálló csöndbe. – Megjelent egy új klippünk, még a CD megjelenése előtt, nem nézed meg? Vagy már láttad?

-   Még nem, de meglesem –szólaltam meg remegő hanggal. – Majd visszahívlak, ha megvan, oké? Nem fogyasztom a számlád.

-   Ez kedves, köszi –nevetve raktuk le, én pedig elkezdtem keresni a klippet.

Végig is néztem. Olyan volt, mint amilyenre számítottam: a fiúk bohóckodása és egymás iránti barátságuk és tiszteletük virított le elsőként az egészből. Exemet nézve, bár a gyomrom még megfordult helyében, de nem fogott el a bőgés, vagy más. A videót nézve, megakadt a szemem más vlogokon is. „ Why is Liam Payne always drunk? „ Egy lány tartott beszámolót az ő véleményéről, Daniellet okolva a fiú egyre gyakoribb bulis és részeges videóiról, képeiről. Homlokomat ráncolva kerestem tovább.

„Liam Payne verekedett” „ A One Direction énekese egy buli alatt 3 lánnyal próbál kikezdeni” „ A híres tini-bálvány a koncertjéről késett, részegen jelent meg, banda tagjai kitevését fontolgatják”

Tekintve, hogy mennyi kacsa van az interneten, jó párat megcáfoltam már eleve magamban, mégis a képek nem hazudnak. Vagy photoshoppoltak. A videók meg manipulálhatók. Hajh, nehéz ebben a mai világban hinni bárminek is! Telefonom után nyúlva betárcsáztam Niall újonnan elmentett számát, majd vártam, hogy felvegye.

-   Na, ilyen hosszú nem volt a klippünk – mondta nevetve köszönés helyett.

-   Nagyon jó volt, de nekem Louis azt mondta, hogy Liam jól van! –akadtam ki hirtelen, magamra alig ismerve.

-   De hát jól is van… Minden oké vele… - annyira le lehetett szűrni a hangjából, hogy hazudik, hogy lehetetlen volt hinni neki.

-   Láttam a cikkeket, a videókat, tudom, hogy folyton iszik és bulizik!

-   Hát ez természetes ilyen korban, nem?

-   De róla beszélünk, Ő sosem volt ilyen! Főleg nem ilyen csajozós!

-   Van benne valami… - hangja most gondolkodónak tűnt.

-   Eddig neked fel se tűnt?

-   Nem igazán, hogy őszinte legyek, de

-   Kivel beszélsz ennyire, Niall? –szólalt meg egy mély hang távolról. Ezer közül is felismertem volna, mégse gondoltam, hogy ilyen hatással leszek rá.

-   Őőő, nem fontos. Majd visszahívlak, szia! –és lerakta.

Én meg ottmaradtam, magam elé bámulva, reszketve. Mindig is lenyűgözött a hangja, olyan okosan és felnőttesen csengett, erre most teljesen a sokk hatása alá kerít. Összekuporodva engedtem utat a fájdalomnak és tovább bámultam a telefon kijelzőjét. A francba is, hiányzik! Automatikusan kerestem ki egy nevet és hívtam fel, agyam szinte fel se fogta.

Bíp. Bíp. Bíp. Hello. Te most Robert Downey személyes telefonját hívtad, valószínűleg pont nem érek rá. Kérlek, a sípszó után hagyj üzenetet, ahogy szokás. Bíp.

-   Szia Bob – mondtam a kis sírós hangomon. – Nem akarlak zavarni, tényleg. Csak tudni akarom… Hogy miért reagálok valaki hangjára ilyen gyengén… Hiányzotok már mindannyian, siessetek vissza! –azzal leraktam.

Hát ez is valami, nem? Másnap aztán kimozdultam, még a telefonom is kikapcsoltam. Ennél rosszabb már úgysem lehet. Legalábbis ezt hittem. Épp az utcán sétáltam, mikor nagy sikoltozásra és növekvő tömegre lettem figyelmes. A hang irányába fordulva próbáltam elindulni, de pár lány utamat állta. Biztos valami híres sztár közeledik felém… Előrébb menve és pár fiatalt arrébb tolva észrevettem két embert. Két kapucnit és napszemüveget viselő embert. Az egyik magas volt, lány, kreol bőrű és sötét, hullámos haja minduntalan kikószálódott márkás pulcsija alól. A másik személy fiú, sápadt, magas és olyan felsőteste volt a ruhái alatt is, hogy összeszorult a szívem. A lány levette napszemüvegét, és végigpásztázott tekintetével a tömegen, megállapodva rajtam.

Ekkor ismertem fel Jennifert és Liamet. Az ő és saját szemeim is egy pillanatra elkerekedtek. Szinte megfagyott a levegő köztünk. Csak pár másodpercig tartott, mire lényegesen felfogtuk, hogy Liam nem vehet észre engem. Nem láttam pontosan mi történt, de Jenny (vele együtt exem is) hirtelen hátat fordítottak, így én is ezt tettem. Elkezdtem szaladni, ahogy lábam és a tömeg engedte. Mindenkit félrelöktem utamból és csak zihálva szaladtam. Az első taxit leintettem, amint nyílt térre értem és azonnal haza szállítattam magam. Visszaérve aztán az ágyba vetettem magam, nagy, mély levegőket véve. Remélem, Robert siet haza…

Jennifer:

A közeledő turné ügyintézései miatt a banda egyik tagjának mindenképp Amerikába kellett utaznia. Liam egyből el is vállalta, persze úgy, hogy én is megyek vele. Szerinte ez egy nagyon jó testvéri kiruccanás.

Nem terveztük, hogy sokáig maradunk, én maximum 3 napot szándékoztam távol lenni. Nem akartam sokáig Harry nélkül maradni, a turné miatti dolgokat amúgy is egy nap alatt simán el lehet intézni.

A bőröndömbe pakoltam, most tényleg csak pár cuccot. Ilyen sem fordul elő sokszor, hogy rendesen be tudjam cipzározni. Büszkén próbáltam lehúzni a csomagomat a lépcsőn, de nem ment, így egy egyszerű mozdulattal hajítottam le.

- Basszus, miért nem lehet lehozni? Miért kell lebaszni? - Liam idegesen állt ott, én csak nevettem. Biztos megijedt az én bátor bátyám.

- Nehéz volt, és mivel senki sem segített ez volt a legjobb megoldás. - vállat rántva fogtam meg újra a bőröndömet, majd kihúztam a ház elé. A kocsi már ott állt, az egyik emberke segített is berakni a csomagtartóba.

- És nincs szád, hogy segítséget kérj? - Liam jött ki utánam, úgy látszott eléggé megviselte az előbbi mutatványom. Szemforgatva szálltam be az autóba és hagytam, hogy magában mérgelődjön.

Egyből a repülőtérre mentünk, a többiektől már elbúcsúztunk. Jobbnak is láttam így, ha Harry idáig kísért volna biztos hogy nem engedem el.

- Na végre! - majdnem a földre borultam, amikor megérkeztünk, két okból is: az első, hogy nem tartozott a kedvenceim közé a repülés, néha teljesen eluralkodik rajtam a halálfélelem. A másik pedig, hogy annyira siettem, hogy majdnem pofára estem. Ez rám vall.

Amint sikerült végre rendesen megállnom, vakuk kezdtek el szüntelenül villogni és úgy tűnt, hogy az emberek egyre közelebb jönnek. A csuklyámat a fejemre húztam, na nem mintha ez sokat segítene. Hamar megérkezett a segítség, pár szekrényajtó nagyságú ember mentett ki minket Liammel.

- Amerika. - motyogta maga elé, amikor végre nem tolták az arcunkba a fényképezőgépet. Én csak egy nagyot ásítottam, iszonyatosan álmos voltam. Liam szinte az egész utat végigaludta én viszont csak zenét hallgattam. Furcsa, de elég sokszor jutott eszembe Gii. Ugyan ott tartózkodunk, ahol ő, habár pontosan nem tudjuk hol is él.

Az autóban ülve csak néztem a fényeket. Ezt imádom a legjobban, ez vagyok én. Hamar odaértünk a hotelhez - legalábbis én így éreztem. Bejelentkeztünk, megkaptuk a csodálatos lakosztályunkat ahol egy hadsereg is elélhetett volna. Egyből a szobámba mentem, az ágyba zuhantam és el is nyomott az álom.

Másnap reggel Liam korán felébresztett. Nem tudom, meddig düböröghetett az ajtómon, de amikor már nem bírtam tovább kikecmeregtem.

- Mégis mi a faszért kell hajnalok hajnalán ilyen ébresztésben részesíteni? - össze-vissza mutogattam, ő csak értetlenül nézett rám.

- Fél egy van, kettőkor lesz a megbeszélés. Szedd össze magad. Tudod, van egy kis időeltolódás! - leült az asztalhoz, a reggelijét - vagyis az ebédjét kezdte el enni, én pedig a fürdőszobába mentem.

Unalom, unalom és unalom. Azt hiszem csak ezzel tudom jellemezni azt a bizonyos megbeszélést. Fogalmam sincs, miről dumáltak, bátyám csak komolyan bólogatott - szerintem ő sem értette, hogy miről is van szó. Feleslegesnek tartottam azt, hogy minimum az egyik bandatagnak itt kell lennie. Csak annyi dolga volt, hogy aláírja a papírokat... vagyis csak ennyire emlékszem.

- Elmegyünk fagyizni? - Liam vetette fel az ötletet, miután látta rajtam, hogy nem igazán vagyok elragadtatva.

- Végre valami normális ötlet! - táskámat felkaptam, majd szinte elmenekültem arról a helyről, ahol órákat kellett unatkoznom.

A közelben találtunk egy fagyizót, így nem kellett sokat sétálni. Bár így is elég sok rajongó felismerte Liamet, szóval az 5 perces útból lett egy félórás. Hiába a sapka-szemüveg összeállítás, nem használ.

A fagyinkkal a kezünkben sétálgattunk, sok lány pedig a telefonjával a kezükben követett minket. Micsoda átlagos délután! Majd egy ismerős arcot fedeztem fel a távolban. Túl ismerős. Nagyon ismerős.

- Hé, Liam! Inkább menjünk arra! - mondtam, majd bátyámnak még reagálni sem volt ideje, a másik irányba kezdtem el tolni.

Tudtam, hogy Gii észrevett minket, biztos voltam benne. Az ő arca is úgy változott meg, mint az enyém amikor egymás szemébe néztünk. Nem akartam, hogy Liam észrevegye... nem akartam, hogy tudja, Gii közelebb van mint hinné