Az olvasókhoz~

Ezt is túléltük. Az első évad befejezve.~

A blog a második széria elindulásáig is átesik/átesett kisebb nagyobb változásokon, mint a dizájn, háttér és a fejléc újbóli cseréje. 

A második évadtól a részek nem naponta, hanem 2-3 naponta fognak megjelenni, de ígérjük, megpróbálunk hosszabb részeket alkotni. Így az évad se fog véget érni 23 nap alatt...Kábé.

Nos addig is jó szórakozást, köszönjük az eddigi olvasást és ne féljetek több embert toborozni.^^

 Jenny és Gii

Huszonkettedik fejezet: We have to say Goodbye~ ÉVADZÁRÓ (Last Part.)

Giivonne:

Bent vásároltam a boltban. Egyre csak a bevásárló listát és az egyre jobban tele levő kocsit néztem. Müzlis dobozok, sütik, gyorsfagyasztott pizzák és egyéb húsok és egyéb nem egészséges dolgok. Mintha gyerekeknek vásárolnék… Még egyszer átnéztem a hosszú papírt s mivel egyedül már csak a Barbecue szósz volt hátra, átszámoltam gyorsan a pénzt.

-   Szia szépségem – fogta meg valaki hirtelen hátulról a derekam, s ha nem ismertem volna fel azonnal a hangot, valószínűleg sikítottam volna.

-   Már végeztetek is? –mosolyogtam hátra Liamre, akit Niall követett jelentős lánytömeggel a háta mögött, így szinte azonnal hátrébb léptem.

-   Ez válasz a kérdésedre? –lépett oda nevetve hozzám a szőke ír fiú.

-   Kihagytam valamit? –mutattam a tekintélyes halomra. – Minden édességet úgy szereztem be, ahogy leírtátok…

-   Tökéletes – Niall arca felragyogott és boldogan tolta a kocsit a pénztár felé.

-   Niall, még nincs… - akartam közbe szólni, de Liam befogta a számat.

-   Shh, majd rájön –nézett le rám mosolyogva. Átkarolta a vállam és elindultunk.

-   Nem zavar, hogy a fanok…?

-   Nem. Jobb, ha lassan megtudják.

Beálltunk a sorban, bepakoltunk a szatyrokba, majd beültünk a kocsiba. Kivételesen én vezettem, míg a fiúk a hátsó ülésen próbálták elpusztítani a most megvásárolt cuccok nagy részét. Vissza értünk majd nevetve néztem, ahogy bepakolnak helyettem. A konyhában Zayn épp kiment pár sörösüveggel a kezében s arca mintha a szokásosnál is szomorúbb lett volna. Gyorsan felrohantam és bekopogtam az ajtón, ahol valószínűleg Jen tartózkodott. Senki sem válaszolt így gyorsan belestem. Üres szoba, hirtelenjében összedobott ruhák és egy cetli az ágyon, rajta „Harry-vel összekaptunk, utána kell mennem és meg kell beszélnünk! Puszi: Jenny”

Amint végigolvastam, megcsördült a telefonom.

-   Igen? –vettem fel.

-   Áh, Giivonne, öröm hallani a hangod – szólalt meg az ismerős kissé mély, alig észrevehető orrhangú férfi.

-   Mr. Downey? –vigyorodtam el. – Minek köszönhetem ezt a hívást?

-   Gondoltam megkérdezlek, hogy hogy áll a gondolkodás státusa. Mert tudod, ha esetleg döntöttél, elindulhatunk korábban. Suzy már kezd panaszkodni az időjárásra –itt egy kissé erőltetett nevetést hallatott. – Szóval csak hívj vissza és szólj, aztán már indulunk is, drága.

-   Igen? –éreztem, hogy arcom elönti a pír a drágám szóra. – Még lehet szükségem lesz arra a hét végére, amit beszéltünk.

-   Félre ne értsd, nem akarlak siettetni, de tudod milyenek a női hisztik.

-   Pontosan átérzem, tapasztalom magamon nap, mint nap –nevetgélve leültem az ágyra, belefeledkezve a beszélgetésbe.

Hosszú percek teltek el és egyre csak rá kellett jönnöm, hogy Downey nem hogy 48-nak, de 25-nek se mondható, ha beszélgetésről van szó. Olyan lazán viccelődik, elfeledtetve az emberrel a korát, mintha az öcsém lenne. Észre se vettem, de már az ágyon feküdtem a hasamat fogva a nevetéstől, mikor kopogtatást hallottam.

-   Gii –lépett volna be, de amint meglátta a telefont a kezemben, megállt. – Oh, zavarlak?

-   Csak egy pillanat… Elnézést Mr. Downey, de le kell raknom.

-   Ugyan semmiség, én is már vagy 10 perce kések egy interjúról. Nem mintha fontos lenne, a neten többet megtudnak rólam, mint én magamról – együtt nevetve köszöntünk el egymástól, aztán ránéztem a barátomra. – Igen, Kicsim?

-   Downey? –leült mellém komoly arccal.

-   Igen, kérdezte, hogy hogy állok a döntéssel.

-   Úgy is beszélni akartam veled – átkarolt, most már minden érzelem nélkül. – Azt hiszem egyértelmű, hogy mire kellesz. Legalább is nekem az.

-   Mire gondolsz?

-   Hát találkozol vele egyik nap, másik nap hirtelen megvan a számod neki, aztán hirtelen rájön, hogy kell neki egy művészizé – leintett, mikor ki akartam javítani – behívja egyik haverját, azt mondja, hogy ő a menedzser, és a hét végére meg kell mondanod, hogy most akkor elköltözöl-e egy ismeretlen országba ismeretlen emberekhez ismeretlen dologba belefolyni. Sőt, felajánlja, hogy együtt élj a családjával. Hát kész, komolyan mondom –hitetlenkedve rázta a fejét, mintha csak most esett volna le neki. Én pedig csak bámultam rá tátott szájjal. Most ezt komolyan mondja?

-   Viccelsz, ugye?

-   Nem, Gii, a szexre kellesz csak neki, szépen kihasznál, aztán meg eldob. Te leszel a következő Lindsay Lohan és a drogban fogsz majd meghalni 28 éves korodban, mert a sajtó nem bír leszállni róla. Ez van, ha Downey kurvája leszel.

-   Várjunk csak –hirtelen felálltam. – Te most miről beszélsz? És ezt honnan a jó Istenből veszed? Liam, ilyenkor eszednél vagy?

-   Én legalább próbálok józanul gondolkodni és nem csak naivan bemesélni magamnak mindent, amit hallok első hallásra.

-   Gondolkodj már el kivel és kiről beszélsz, Downey csak nem kockáztatná a hírnevét egy csaj miatt. Vagy erre már luxus gondolni? Inkább nevezzük ki a csajunkat instant kurvának?! –a a mondataim végén már felemeltem a hangom, mire ő is elkezdett kiabálni.

-   Egy szóval nem mondtam, hogy kurva vagy, de ha belemész, azzá fog tenni. Szépen megdug, kihíreszteli a világnak, na és akkor aztán vágyhatsz rá, hogy leszálljanak rólad az emberek! Tényleg ezt akarod?!

-   Nem, én az álmaimat szeretném valóra váltani! Miért nem érted ezt meg? Pont te?! –idegesen próbáltam arrébb lökni, mire megfogta a csuklómat. Vártam a szorítást, ehelyett csak gyengéden ért hozzám.

-   Te nem értesz meg engem. De már rohadtul elegem van, hogy belerohansz a végzetedbe, és a falnak beszélek. Lehet, hogy én makacs vagyok, de te inkább meg se szólalj akkor! –elengedett és hátat fordított.

-   Te szemét! –ordítottam felé könnyekkel teli szemekkel. A szívem hirtelen megtelt a keserű, maró érzéssel. – Azt hittem, ha valaki, akkor te igazán megértesz!

-   Oh, megértelek én –rám nézett. Szinte láttam rajta, ahogy a fájdalom kiül az arcára. Nem tudta, hogy mit mondjon. – Annyira vágysz a hírnévre és a jólétre, hogy ha kell, még a lábad is szétteszed érte, vagy…

-   Fogd be! –sikítottam a dühtől. A könnyek lecsurogtak az arcomon, s ő inkább elfordult. Meredten néztem rá még egy pár pillanatig, aztán fogtam a táskám, felkaptam és kirohantam.

Vártam, szinte akartam, hogy utánam kiabáljon, rohanjon, vagy bármi jelet adjon, hogy észrevette távozásom, de semmi. A többiek nem érdekeltek, ahogy az sem, hogy kocsi nélkül indultam el a városnak szaladva. Nem zavart volna, ha rám esteledik. Taxira már nem volt pénzem, így csak kétségbeesetten beütöttem egy számot a telefonomban és próbáltam erőt venni a hangomon.

-   Igen?

-   Mr. Downey? Döntöttem. Tudna értem … - itt megcsuklott a hangom. – Tudna értem küldeni egy taxit? –felnéztem és bediktáltam az utca nevet. – Majd kifizetem a fizetésemből…

-   Ugyan, erre semmi szükség – hallható örömmel válaszolt és lerakta. Röpke 10 perc után már a kocsiban ültem, ahol először haza, majd a reptérre szállítottak. Addigra úgy, ahogy összeszedtem magam, így Downey családja nem látta rajtam a sírás nyomait, én pedig nem gondoltam rá. A bőröndjeim biztonságos helyen tudva ültem a második osztályon külön kérésemre. A gép még nem szállt fel, így nyugodtan nézhettem a telefonom kijelzőjét. Amióta csak leültem, próbáltam Liam számát felhívni, legalább búcsúzásként, de semmi. Semmi SMS, se hívás, de még egy nyamvadt visszahívós se.

„ A hívott szám pillanatnyilag nem elérhető, kérjük próbálja később” –motyogtam magamnak a már jól ismert szöveget, miután a körülbelüli 20. hívásomra se vette fel.

-   Hölgyem, kérem rakja el a telefonját –szólt rám az egyik stewardess, én pedig szomorkásan engedelmeskedtem.

 Nem ült mellettem senki, így nyugodtan lehajthattam a fejem és utat engedtem a könnyeknek újra.

Liam:

Vége. Most már ténylegesen.

Újra és újra el kellett ismételnem magamban a szavakat, hogy elhiggyem. Vége. Sikerült Liam, elérted, amit akartál. Leroskadtam az ágyra és kezeim arcomba temettem. Nem szabad sírni, még nem. Nem fogok arra gondolni, hogy mi lesz Vele és mi lesz velem Nélküle.

-   Liam? – Niall hangját hallottam az ajtóból.

-   Tudsz várni egy picit? –szólaltam meg a szokottnál rekedtebb hangon.

-   Ugyan tesó… Tudjuk, hogy mi történt –besétált és kezét a vállamra rakta. – Elmeséled, hogy miért ment el?

-   Szakítottunk…

-   Jártatok? –megrökönyödve nézett rám, én pedig csak erőtlenül bólintottam. A francba az érzékeny énemmel! – Oh, nem tudtuk… Sajnálom –hangja őszintének hallatszott és tudtam, hogy komolyan is gondolja.

-   Én voltam a hibás… Elengedtem. Niall, maradhat ez titok? –rápillantottam. – Igazából mindévig azt akartam, hogy elmenjen! –akadtam ki és karjaim leengedve néztem a padlót. – Így boldog lesz… Eléri, amit akar…

-   Miről beszélsz? Az a buta munka, amit mindig szajkózott?

-   Igen –nyögtem ki az utolsó épkézláb szót, aztán eltörtem. A torkomból nem jöttek ki normális hangok és hiába próbáltam visszafojtani, mindig ki akart szökni belőlem a kétségbe esés.

-   De ha szereted, megvár, nem? És te is őt, nem?

Újabb bólintás. Elcsesztem. Vége. Ezt már nem tudom helyrehozni, bármilyen szép szóval, bármilyen ajándékkal. Azt akartam, hogy boldog legyen, de arról megfeledkeztem, hogy ez milyen fájdalommal jár.

-   Gyerünk, Liam, szedd össze magad. – veregette meg bíztatóan a hátam Niall. – Lou és én lelket lehelünk beléd és Zayn-be, iszunk egy pöppet és kiordítjuk a lelkünket, jó? Ma este mindent elfelejtesz.

-   Aha –morogtam. Igaza van, nem szabad elkeserednem. Épp felálltam, mikor a telefonom rezegni kezdett. Gii volt az. – Ma este mindent elfelejtek –ismételtem és kinyomtam a gombot. Nagy levegőt vettem, majd erőt véve magamon, mosolyogva a fiúkhoz léptem, az igaz barátaimhoz, s Jennyhez, az én makacs, dilis nővéremhez (aki még csak most érkezett meg), de azonnal megölelt. Szorosan magamhoz húztam. Minden rendben lesz, Liam.

Huszonkettedik fejezet: I can love you more than this~ ÉVADZÁRÓ (First Part)

Jennifer:

- Loki! - amint megérkeztem Liamékhez, Danielle-l közös kiskutyájuk azonnal hozzám futott - Nyugi már! - nevetve szóltam rá, amikor már a huszadik puszit adta.

- Te még élsz? - Liam sétált le az emeletről, csak egy melegítőalsó volt rajta, kidolgozott felsőtestét nem takarta semmi. Ilyenkor még büszkébb voltam a bátyámra, hiszen egy jó test sosem árt.

- Látod.

- Mit akarsz? - a konyhába invitált, ahol le is ültem a székre.

- Vázolom a helyzetet. Eljövök a saját bátyámhoz akit 4 napja nem láttam, ráadásul a saját házamban vagyok, és így fogadsz? - könyökömön támaszkodva néztem szemeibe. Elég jól ismertem, hogy tudjam, örül annak, hogy itt vagyok. De ugyan olyan makacs, mint én.

- Az én házamba. - erőltetetten köhögött, mire mindketten elnevettük magunkat. Hozzám sétált, majd szorosan magához húzott.

A kocsiban ültünk, a közös házhoz tartottunk. Gii-vel  is beszéltem, azt hiszem megleszünk... ha nem rontja el.

- Megjött a Payne testvérpár! - Liam átkarolt, úgy léptünk be, mindenki egy mosollyal díjazta, hogy végre nem veszekedünk.

Az én jókedvem viszont azonnal eltűnt, amikor megláttam Perrie-t.

- Az meg mit keres itt? - Liam füléhez hajolva suttogtam neki, ő csak egy vállrándítással nyugtázta az egészet.

- Szia Szépségem! - Harry hátulról átölelve nyomott egy puszit az arcomra, felé fordultam, amikor láttam, hogy Paul mögötte van... és Paul nem szereti, ha előtte romantikázunk.

Valami megbeszélést tartottak a fiúk, Gii-nek fontos dolga akadt, így elment.

A szobámban feküdtem, és bámultam a plafont.

- Gyere! - lassan felültem, amikor valaki kopogott. Perrie jött be - Te meg mit akarsz?

- Csak egy kicsit elbeszélgetek veled. - már az sem tetszett, ahogy rám nézett, de bólintottam, hogy folytassa - Tudom, hogy szerelmes vagy Zaynbe, de jó lenne, ha felfognád, hogy ő az enyém.

- Annyira hülye vagy, hogy az már fáj. - felálltam - Ha nem tudnád, barátom van, akit szeretek, Zaynnel pedig barátok vagyunk. Ha ezt nehezedre esik felfogni, tudod hol az ajtó. Amúgy sem értem, mi a faszt csinálsz itt, szóval... miért nem mész el? - egy angyali mosolyt varázsoltam magamra, amiben sok gyűlölet rejtőzött.

- Ha még egyszer a közelébe mész, én...

- ... akkor mit csinálsz? - döbbenten fordultunk mind a ketten az ajtó felé, ahol Zayn állt.

- Tönkre akarja tenni a kapcsolatunkat! - Perrie hisztérikusan beszélt, Zayn továbbra is kifejezéstelen arccal bámult ránk.

- Nehogy elkezdj magyarázkodni. Elegem van ebből az egészből. Elegem van belőled, az állandó féltékenykedésedből. Mindenből! - a végére már kiabált. Úgy éreztem, nem igazán kéne itt lennem, de ez mégis csak az én szobám, és kíváncsi voltam.

- Elvileg én vagyok a csajod, az lenne a minimum, hogy megvédesz. De nem, ehelyett még kiállsz a ribanc mellett.

- Takarodj! - Zayn szólt rá, mire csak elnevette magát.

- Szívem, ha én azon az ajtón kimegyek, többet nem látsz. Válassz. Ő vagy én? - győztes mosoly jelent meg az arcán, pedig a köztünk álló srác még nem is választott.

- Ez egyértelmű. Jenny-t választom, mintsem téged.

- Hogy mi? - kicsit kellemetlenül éreztem magam, hiszen még mindig szótlanul álltam ott, a gondolatok pedig egyre jobban kuszálódtak össze bennem.

- Nincs rád szükségem, a kapcsolatunk már rég nem olyan, mint lennie kéne. Mivel választás elé állítottál, ezért végképp világossá vált számunka. Nekünk nincs együtt jövőnk. Vége. - Zayn még engem is meglepett. Boldog voltam, de szomorú is.

Perrie továbbra sem mozdult, így kénytelenek voltunk lekísérni.

Harry jött ki a nappaliból, furcsán nézett ránk.

- Mit csináltok?

- Összejött az álompár, Jenny hamarosan téged is dobni fog, úgy mint Zayn engem. - legszívesebben megöltem volna Perrie-t, szerencséjére hamar távozott.

- Zayn. - a fiú karja után próbáltam nyúlni, de ő felment a szobájába. Tudtam, hogy most elég rosszul érzi magát.

- Mit csinálsz? - Harry ragadta meg a karom, amikor Zaynt akartam követni.

- Most szakítottak, és egyáltalán nem nyugodtan. Szerinted? - kissé dühösen szóltam hozzá.

- Te ezt honnan tudod? Vagy inkább bele se kezdj. Neked úgy sincs más, csak Zayn, Zayn Zayn. - felvette a kabátját, indulni készült.

- Most mégis mi a szart csinálsz?

- Elmegyek. Erre nekem sincs szükségem, nem csodálom, hogy Perrie-nél is betelt a pohár. - magyarázkodni sem volt időm, elment.

Fájt, hogy nem hallgatott meg, és úgy hagyott itt, hogy az igazat sem tudja. Inkább hitt egy olyan lánynak, akit utálok.

A nappaliba mentem, de nem volt ott senki, és kint sem találtam meg őket.

Halkan kopogtam Zayn ajtaján, választ nem kaptam de bementem.

- Hol vannak a többiek? - az ágyán volt, leültem mellé.

- Louis elment Eleanorhoz, Liam és Niall boltba meg Gii-vel találkoznak.

- Zayn, én sajnálom az előbbit. - őszintén mondtam neki, akármennyire is utáltam a barátnőjét. Vagyis a volt barátnőjét. Sokat jelentett neki.

- Úgyis ezt akartad, nem? - keserűen nevetett fel.

- Tény, hogy nem bírtam, de boldog voltál. Most viszont Harry is elment, köszönhetően neki. Tudod hogy bánt, hogy az igazat sem tudja, csak itt hagyott? - könnyes szemekkel fordultam felé, megölelt.

- Elcsesztem ezt az egészet. Észre kellett volna vennem, hogy szeretsz, és azt, hogy te is érdekelsz engem. Vak voltam, de nem tudok változtatni. Most már a szíved az övé, igaz?

- Jobban tudtalak volna nála szeretni... Aztán valahogy jött Harry, és most igen, övé a szívem. Szeretlek Zayn. - a szemébe néztem, amiben régen olyan könnyen elmerültem, és még most is - De Harry-be vagyok szerelmes.

- Tudom. És örülök, hogy találtál valakit, aki jobban bánik veled, mint én. Egy faszfej voltam.

- Ebben egyet értünk. - mind a ketten felnevettünk, hiányzott már Zayn. Hiányzott, hogy ilyen nyíltan tudjunk beszélni. Még akkor is, ha ezt utoljára akkor tettük, amikor iszonyatosan szerettem.

Szorosabban ölelt magához, egy puszit nyomott a homlokomra, amit egy nagy mosollyal díjaztam.

Örökké szeretni fogom őt, az érzéseim sosem fognak elmúlni, de számomra most Harry az első.

Zayn: 

Louist hívtam, miután Jenny elment. Tisztában voltam azzal, hogy Eleanorral van, mégis hamar megérkezett.

Kellett valaki, akivel tudok beszélni, és aki részben eltereli a figyelmemet.

- Nem szeretem, amikor így látlak. - a nappaliban ültünk, én már a sokadik üveg sört ittam.

- Elcsesztem, az enyém lehetett volna az a lány, akire egész életemben szükségem lesz. Elcsesztem! - az üveget a szoba másik végébe dobtam, ami hangos csörömpöléssel ért a földre.

- Nyugodj már le! Jenny végignézte azt, ahogy más lánnyal vagy, miközben ő teljesen összetört. Engedd, hogy Harry boldoggá tegye. - barátom szavai visszhangoztak a fejemben. Ezerszer bántottam Jenny-t lelkileg.

- Annyira sajnálom, hogy elfolytottam magamban az iránta érzett szeretetemet. Most már sosem lesz az enyém…

Huszonegyedik fejezet: Trust Me~

Giivonne:

Haza vezettem, táskámban egy apró plüss kutyussal, ami Liamre emlékeztetett. Gondoltam ez tökéletes lenne békülő ajándéknak, legalábbis kezdésnek, aztán egy vacsi, közös este… Tökéletesen elterveztem a fejemben az egészet. Beparkoltam, bezártam a kaput és vidáman beléptem az ajtón. Arcomról a mosoly olyan gyorsan fagyott le, mint a jég a 40 fokos melegben. Liam a kanapén ült, ölében egy apró kiskutya, aki amint meglátott, leugrott és aprókat vakkantva felém rohant. Danille. Teljesen kiment a fejemből, hogy itt járt. Liammel volt egy lakásban. Az exével!

-   Szia kicsim – barátom mosolyogva felállt és elindult felém. Ha mérges leszek rá, megint elcseszem a napunkat, viszont túl vidámnak tűnt, hogy ne hozzam fel az exét. A francba! Mielőtt odaért volna, gyorsan lehajoltam a vakkangató blökkencshez és felkaptam a karomba, teljes figyelmemmel rákoncentrálva, mígnem ideért Liam. A kiskutya próbálta megnyalni az arcom, farka a kezeimet hűsítették csóválásával és okos, barna szemeibe bámultam. Próbáljunk Xénául, beszéljünk a nyelvükön! Pár pillanat múlva se hallottam semmit a blöki fejéből, így feladva megsimogattam a fejét. Nem tudom, mit tegyek.

-   Csak nem itt járt Danielle? –akartam kérdezni, de Liam addigra már odaért, magához húzott és megcsókolt. Erőt vettem karjaimon, hogy ne ejtse le Lokit, ugyanis a csók egyre és egyre csak elvarázsolt. – Szia drágám…- leheltem végül kissé kábán. Utóbbi időben lehetőségünk se volt ilyen szintű romantikára.

-   Hiányoztam? –nézett le rám Lokit átvéve.

-   Ez kérdés? –nevettem el magam, majd táskámba nyúlva kivettem a kis kitömött állatot. – Izé… Ezt neked hoztam –zavartan átnyújtottam. – Remélem tetszik… Mikor megláttam, rád gondoltam. Olyan cuki a szemöldöke, mint neked… - lesütöttem a szemem. Liam nem szólt semmit, csak átvette és nézegette. Talán rájött, hogy csak békülésre hoztam és eszébe juttattam a reggelt? Vagy… Vagy…? Vagy túl sokat idegeskedek.

-   Legyen a neve… Thor –rám mosolygott. – És majd lesz egy ilyen kiskutyánk, ami élő lesz. És tényleg ez lesz a neve, rendben? –oda hajolt hozzám.

-   De Loki…

-   Lokinak kell egy testvér. Meg jó lenne ide folyamatosan egy kiskutya.

-   És Danielle?

-   Mi van vele? – Liam meghökkenve nézett rám. Oké, ezt elrontottam.

-   Hát… Loki a tiétek, a közös kutyátok. Nem fogja zavarni, hogy nekünk is lesz egy kutyánk?

-   Oh… - lerakta az említett blökit és rám nézett halál komoly arccal. – Nézd, Danielle a múlt. Loki pedig csak egy kutyus, nem jelent semmit, nem kell aggódnod. És akkor sem volt semmi, mikor elvoltál máshol, rendben?

-   Nem is mondtam ilyet…

-   De gondoltál. – óvatosan megfogta az állam, kényszerítve, hogy ránézzek.

-   Utálom, hogy kitalálod mire gondolok –morogtam halkan.

-   Tudom, ezért csinálom… Bella –susogta szája körül apró mosollyal játszadozva.

-   Kuss Edward –belenéztem csokoládé barna szemeibe, és a pólójánál fogva magamhoz húztam, hogy megcsókoljam. Nem ellenkezett, sőt folytatta a játékot. Keze végigsimított a hátamon, le a fenekemig. Ekkor keze a térdhajlatomhoz ért, felemelt és erősen tartott. Lábaim a dereka, karjaim a nyaka köré fontam, így biztonságban fent maradtam, míg ő fenekemnél fogva tartott. Akkor sem hagytuk abba a csókcsatát, mikor a telefon megcsördült. Sőt, figyelmen kívül hagytuk volna, ha csak Loki nem kezd el rá ugatni.

-   Loki… - morogta Liam, miközben számat elhagyva a nyakamat ostromolta ajkaival. Mivel a kiskutya sem akkor, sem a harmadik rászólásra nem hagyta abba, így hirtelen visszarakott a talpamra és felkapta a kagylót. – Igen? Oh, szia –hirtelen elmosolyodott. Csak nem Danielle? Vagy már tényleg be kéne fejeznem a paranoiát. – Rendben. Akkor holnap után. Szuper –vigyorogva lerakta a telefont. – Holnap itthon maradok egész nap. Nem megyünk el valamerre?

-   Csak te és én teljes álló nap? –mosolyogva léptem hozzá.

-   Hát… - lepislogott a kis állatra a lábunk alatt.

-   … És Loki –fejeztem be helyette nevetve.

-   Igen, valahogy úgy - ölelt magához.

-   Hmm… - Nem szóltunk semmit, csak ölelkeztünk. A munka nagy részében úgy sem tudunk egymáshoz érni… Apropó, munka – Kicsim –gyengéden eltoltam magamtól, mire ő aggódva nézett le rám. – Tudod, ma voltam Mr. Downey-nál.

-   Igen, ki is ment a fejemből. Mi volt?

-   Hát ott volt valami menedzsere és beszélgettünk.

-   Szóval nem voltatok kettesben –megkönnyebbülten elmosolyodott.

-   Nem, dehogy – bár én is ezt hittem… Na mindegy – És ők mondták, hogy látták az oldalamon a rajzaim…

-   Amikről pár napja meséltél ugye? Hogy jó lenne, ha felfedeznének, de Facebook-on semmi esélyed?

-   Pontosan. Na, hát, felfedeztek… - zavartan babráltam ujjaimmal. – Felajánlották, hogy legyek Mr. Downey művészeti tanácsadója, személyes festője és stylisth-ja egyben.

-   Nahát, ez szuper Pöttöm, büszke vagyok rád –mosolyogva puszit nyomott a homlokomra.

-   Igen, de sajnos nincs vége… - felnéztem rá. – Az állást úgy kapnám meg, ha elköltöznék Amerikába Mr. Downey családjához…

-   MICSODA?! –engedett el hirtelen. Kétkedve nézett rám. – De te persze nemet mondtál, ugye? Ugye?

-   Gondolkodási időt kértem… - nem mertem a szemébe nézni, így a szőnyeg rojtjait bámultam.

-   Gondolkodási idő? Mégis minek? –visszalépett és lehajolt hozzám.

-   Ez álmaim munkája. Így… Így kitörhetnék, érted? A példaképemmel élhetnék, Amerikában, miközben mindenki a műveimet nézi, vagy arra várnak, hogy eldöntsem, ez jó-e vagy sem.

-   És itt hagynál –vágta le a lényeget.

-   Ezért akartam veled megbeszélni…

-   Az én álláspontom, hogy nem akarlak elveszíteni –újra magához húzott és szorosan megölelt. – Ugyanakkor, hogy kövesd az álmaid az elvem…

-   Liam?

-   Mennyi időt kaptál?

-   Egy hét –szorosan megöleltem.

-   Értem –elengedett, mire én ijedten utána kaptam. – Nyugi, nem megyek el –szomorkásan elmosolyodott. – Én nem…

-   Liam, ne csináld már!

-   Én nem csinálok semmit, te akarsz itt hagyni.

-   Kössz, ez rendes –mérgesen arrébb álltam és a lépcső felé vettem az irányt.

-   Most elmész? Azt hittem még ráérsz…

-   Abbahagynád?! –kiabáltam utána.

-   Nem csinálok semmit –ártatlanul széttárta karjait, mire én legszívesebben hozzá vágtam volna a legközelebbi tárgyat (egy fali képet). Így lehet elrontani a tökéletes pillanatot.

Idegesen a szobámba rontottam és az ágyra vetődtem. Egy szóval nem mondtam, hogy elmegyek, de máris úgy kezel, mintha csomagolnék. Az ilyennel fel tud idegesíteni, és ezt tudja nagyon jól. A harag miatt előtörő könnyeimet gyorsan letöröltem és inkább letusoltam és bebújtam az ágyba. Liam meg csak forrjon a saját levében. Telefonomba bedugtam a fülest és megkerestem a kedvenc dalaim. Szépen, ellazulva hátradűltem az ágyon, lehunytam a szemem és minden erőmmel a számra koncentráltam.

Egészen apró korom óta a színpadra vagy a vörös szőnyegre vágytam. Így nem meglepő, hogy mikor az első ilyen alkalom felém nyúlik, igent mondanék rá. De Liam… Nem hagyhatom magára.

Másnap álmatlanul és kómásan nyitottam ki a szemem. Meglepődve tapasztaltam, hogy elaludtam, s hogy fülesem nem volt a fülemben. Óvatosan balra fordítottam a fejem, s majdnem egy szép anyázás hagyta el a számat. Liam drága befeküdt mellém, tökéletesen a szívbajt hozva rám. Mikor lenyugodtam, felé fordultam és végigsimítottam nyugodt arcán. Olyan békésen, aranyosan aludt, hogy még a haja (ami nem volt túl hosszú) is összekócolódót feje tetején. Óvatosan megpusziltam a homlokát és átöleltem, nem törődve a szívembe nyilalló érzéssel. Tudta, hogy megbántott, és feljött bocsánatot kérni, aminek a végén itt aludt mellettem. Sosem volt velem ilyen aranyos egy srác sem. Így még rosszabb arra gondolni, hogy el kell költöznöm.

Csendben kikászálódtam az ágyból és lesiettem a konyhába. Loki heves farok csóválással köszöntött a kis kosarából, majd utánam szaladt. A mai nap minden percét ki kell használnunk Liammal és a kiskutyával. Gyorsan összeütöttem egy jól megpakolt rántottát, megterítettem, sőt még kutyakaját is raktam az ölebnek. Mindössze 10 perc alatt. Büszkén néztem végig a művemre, amit évekig el tudnék nézni. Egy háziállat és kész reggeli szerelmemnek. Nyálas képemet elhessegetve bekapcsoltam a TV-t és állva néztem a különböző reggeli műsorokat. Örömmel érzékeltem, hogy a rajzfilmek itt se mentek ki a divatból.

-   Izgalmas műsor? –szólalt meg hirtelen egy ásítozó hang mögöttem.

-   Igen. Képzeld, a csirke tojása mindjárt kikel –mutogattam izgatottan a képernyőre, mire Liam csak elnevette magát és megpaskolta a fejem, mint egy óvodásnak.

-   Ha már tojás, ezt te csináltad? –fejével az asztal felé bökött.

-   Ühüm, gondoltam tetszeni fog…

-   Eltaláltad –vigyorogva leült és behabzsolta a saját részét, mire én is megettem a sajátom.

-   Figyu, Li, a tegnapi…

-   Li? Komolyan ilyen becenevet találtál ki nekem? –mosolygó szemekkel nézett rám. – A tegnapit meg hagyjuk. Van még 6 napunk gondolkodni, nem?

-   De… - hirtelen elment az étvágyam, s csak böködtem villámmal a maradékot, amire ő szinte azonnal lecsapott. Nem akartam elrontani a kedvét azzal, hogy én már reggel döntöttem.

Kaja után Liam vidáman taglalta, hogy hova fogunk elmenni. Strand, vidámpark, étterem, mozi… Ezek jöttek szóba egy esti sétával. Én csak hevesen bólogattam, mikor a rejtőzködésemet is elintézte. Különböző kapucnis fölsőket és parókákat halászott elő.

-   Nem lesz feltűnő, hogy minden nap más lánnyal vagy?

-   Talán, de nem érdekel –vonta meg a vállát.

-   Pletykálkodni fognak rólad…

-   Nem baj.

-   És Danielláról. Hogy biztos a szakítás miatt nőfalózkodsz.

-   Nem baj –nevette el magát. – Ne legyél féltékeny, nincs rá okod. Ma csak veled foglalkozom, meg Lokival –magához hozva átölelt. – Élvezni fogod, megígérem. Becsületszóra.

Bólintottam. Bízok benne. És igaza is lett. Tényleg csodás nap volt…