Huszadik fejezet: One minute~

Giivonne:

Mikor hazaértünk, Liam még mindig ideges volt picit, a saját kérésére pedig magára hagytam. Túlságosan féltékeny volt. Korán lefeküdtem aludni, szemem előtt Robert Downey Junior arcával. Olyan volt ez nekem, mint másoknak egy Disney Land utazás. Ingyen.

Aznap este pont ezt is álmodtam. Liam-mal sétáltunk kézen fogva az említett helyszínen, mikor neki el kellett mennie a lányok miatt, akik lefoglalták. Én tovább mentem. És ő ott volt, felém nyújtott kézzel, amit örömmel fogtam meg.

-   Nem szabad, a barátom vár rám… - mondtam, s hátrafordultam, hogy rá mutassak. De ő sehol sem volt. Eltűnt. Ránéztem a felnőtt férfira előttem, aki ugyanúgy türelmesen várta a kezem érintését.

Álmaimból a telefonom csörgése ébresztett fel. Kómásan nyúltam a készülékért és érintettem fülemhez.

-   Igen? –morogtam.

-   Giivonne Collins? –szólalt meg egy ismeretlen női hang.

-   Igen.

-   Mr. Downey titkárnője vagyok, Mr. Downey szeretne önnel találkozni Angliai tartózkodása alatt. Mikor érne rá?

-   Mr…? –azonnal felültem. – Bármikor!

-   Ennek nagyon örülünk. Mit szól egy Starbuck kávézóhoz?

-   Remek, az szuper –gondolatban elhessegettem, hogy ehhez azért nincs pénzem.

-   Strand utca 442?

-   Rendben –bólogattam. Van GPS-ünk, az elvisz oda.

-   Akkor ma 11-kor várjuk. Viszontlátásra.

-   Viszlát –azzal lerakták. Bámultam a telefonom, ami 10 órát mutatott. Francba.

Gyorsan összeszedtem magam a fürdőbe és felkapkodtam pár ruhát.

-   KICSIIIM! –kiabáltam le. – Messze van a Strand 442?

-   Nem –kiabált vissza. – Fél óra alatt ott vagy. Miért?

-   Mindjárt elmondom… - gyorsan kifésültem kócos tincseim és lerohantam. – Találkozom Mr. Downey-val.

-   Igen? –hirtelen a hangja két oktávval feljebb ugrott. – Honnan tudja a számod?

-   Hát. Nem tudom –válaszoltam váll vonogatva, miközben táskámba pakoltam – Gondolom megtalált.

-   Szóval felhívott és mondta, hogy gyere és te mész?

-   A titkárnője hívott, de igen, valahogy így –ránéztem. – Figyelj, ha baj, csak szólj, és itt maradok.

-   Nem, dehogy, ugyan –kínosan hazugul elmosolyodott. Úgy is dolgom van. Ma át jön Dan és Lokit is hozza magával

Kopp. Kiesett a pénztárcám a kezemből.

-   Micsoda? –bámultam rá. – Dan? Az Daniella?

-   Danielle, és igen.

-   Értem. Az szuper – a maradék tárgyat idegesen, figyelmem nélkül dobtam bele táskámba és a vállamra kaptam. – Elvihetem a kocsid?

-   Persze, miért ne?

-   Kössz. –ott álltam zavartan és néztem a körmeim. Hajaj! Ő is csak állt és nézegetett jobbra-balra. Azt hiszem, ebből nem lesz normális búcsúzás. – Akkor szia?

-   Szia –felemelte a kezét és intett. Sóhajtva kisétáltam, magam után becsapva az ajtót.

Beültem a hatalmas járműbe, kitolattam és elindultam. Először vezettem Londonban és marhára izgultam, elvégre ők a baloldalon mentek egyenesen. Végül is nem okoztam balesetet egyszer sem. Csak egyszer majdnem. Majdnem.

Tényleg hamar odaértem, könnyű volt megtalálni a helyet. Az órám szerint volt még 5 percem, de nem késlekedtem, kiszálltam és besiettem. Egyik asztalnál se láttam a hírességet, így az egyik szabad asztalhoz ültem. Megszámoltam maradék pénzemet, s mivel nem voltam szomjas, nem akartam erre költeni. Percről percre a telefonom kijelzőjét bámultam, de csak nem volt semmi. Most így belegondolva, elég naiv voltam, hogy egy idegen hívására kijöttem egy számomra még eléggé ismeretlen városban. Épp azon filóztam, hogy elhagyom a helyet, mikor belépett két ember.

Az egyik határozottan ő volt, meg lehetett ismerni kilométerekről, még a gáz sapkájában és napszemüvegében is. A másik személy, akivel jött, egy másik férfi, nyílván valami haverja vagy mit tudom én. Észrevettek, majd odasétáltak hozzám. Mosolyogva felálltam és mindkettővel kezet ráztam, majd leültünk.

-   Miért nem rendeltél, míg távol voltunk? –fordult felém Downey.

-   Oh, nem vagyok én szomjas – legyintettem.

-   Sajnáljuk, hogy késtünk, ez Bob sajátos tulajdonsága. –nézett rá a férfi, aki, mint kiderül, a menedzsere.

-   Semmi baj, úgy sincs semmi dolgom itt.

-   Nem vagy idevalósi, ugye? Érződik az akcentusodon –szólt közbe az említett. Meglepően közlékeny volt, még velem is.

-   Nem, valóban –felhúztam a szemöldököm. – Bocsánat, én…

-   Nem kell szabadkoznod, én sem vagyok Angliai –nevette el magát. – Csak pár hónapra költöztünk ide, nyaralni.

-   Áh, igen, jólmegyéknél már csak így meg –elnevettem magam én is. A másik férfi elkomorodott, és arra gondoltam, talán túlléptem egy határt, de végül Downey is nevetett.

-   Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondjuk, miért is kerestünk meg – nézett a szemembe, amitől gyomrom heves ugrándozásba kezdett.

-   Kezdetnek hogy találtak rám? –hajoltam közelebb.

-   Hát –lazán hátra hajolt és széttárta karjait. – Nem sok embert hívnak Giivonnénak, így könnyű volt megtalálni a Facebook-od. Onnantól meg egy-két pletykás ember kikotyog egy telefonszámot és voilá!

-   Értem –leesett állal bámultam. – Ki volt az?

-   Az nem fontos –visszahajolt az asztalhoz és rám mosolygott. – Szükségem lenne rád.

-   Szükségünk –javította ki a másik emberke.

-   Igen, ünk. A Facebook-nak hála megláttuk a rajzaidat, és…

-   És szeretnénk megkérni, hogy legyél Bob művészeti tanácsadója.

-   Igen, pontosan –kivillantotta hófehér fogsorát.

-   És ez mit takar? És miért pont én? –zavarodottan néztem ide-oda.

-   Mindössze annyit, hogy ha Bob licitálni akar valamire, te megnézed van-e értéke, megéri-e, festményeket akar venni, megmondod melyikeket, csinál neked képeket, megmondod mit vegyen fel…

-   És mert tetszik a stílusod, a képeid meg a többi –nevetgélt.

-   Értem.

-   De előtte persze még kérnénk pár képet.

-   Az összes képem fent van az oldalamon. De ha kell, csinálhatok.

-   Remek. Az tökéletes lenne –a fickó felém nyújtott egy névjegy kártyát. – És akkor leköltöznél Amerkiába…

-   Tessék?! –rábámultam.

-   Mondom, leköltöznél Amerikába, Bob lakásába.

-   Én ragaszkodtam hozzá –tette fel angyali vigyorral a kezét az említett.

-   És az itteni életem?

-   Kapsz egy hetet gondolkodni rajta –letolta napszemüvegét, hogy a szemébe nézhessek és kacsintott.

-   Értem… - elpirultam.

-   Akkor szerintem nincs is más dolgunk, Bob –a pasas felállt.

-   Szerintem sincs – ő is felállt és kezet nyújtott. Kézrázás után még intett és kimentek ketten.

Húha! Szóval teljesülhet az egyik álmom, együtt élnék a példaképemmel, lenne egy rakat pénzem, egyfolytában csak rajzolnék, kamerák elé kerülnék és Amerikába költöznék, de itt kéne hagynom újdonsült barátaim, és Liamet, aki… Az eddigi legfontosabb személy az életemben. És ez mégis olyan hihetetlennek tűnik, mint valami béna ficiben a One Directionnal. Az esélye egyenlő a nullával, és most mégis itt vagyok! Örültem és szomorú voltam egyszerre. Zavartan indultam vissza a kocsihoz és ültem be. Bámultam a kormányt és csak merengtem. Meg kell beszélnem Liammal, aztán döntök. Van még egy hetem.

Elképzeltem, ahogy Mr. Downey mellett sétálok a vörösszőnyegen, mint a stylist-ja, festője, művészeti tanácsadója, meg minden, ahogy az emberek ezrei kattognak a kamerájukkal, ahogy minden másodpercemben engem figyelnek… Mint tegnap, mikor a fiúk sétáltak az utcán. Csak akkor nem én lennék a láthatatlan ember. A gondolat már reménnyel és boldogsággal töltött el. Hajaj!