Bent
vásároltam a boltban. Egyre csak a bevásárló listát és az egyre jobban tele
levő kocsit néztem. Müzlis dobozok, sütik, gyorsfagyasztott pizzák és egyéb
húsok és egyéb nem egészséges dolgok. Mintha gyerekeknek vásárolnék… Még
egyszer átnéztem a hosszú papírt s mivel egyedül már csak a Barbecue szósz volt
hátra, átszámoltam gyorsan a pénzt.
-
Szia
szépségem – fogta meg valaki hirtelen hátulról a derekam, s ha nem ismertem
volna fel azonnal a hangot, valószínűleg sikítottam volna.
-
Már
végeztetek is? –mosolyogtam hátra Liamre, akit Niall követett jelentős
lánytömeggel a háta mögött, így szinte azonnal hátrébb léptem.
-
Ez válasz a
kérdésedre? –lépett oda nevetve hozzám a szőke ír fiú.
-
Kihagytam
valamit? –mutattam a tekintélyes halomra. – Minden édességet úgy szereztem be,
ahogy leírtátok…
-
Tökéletes –
Niall arca felragyogott és boldogan tolta a kocsit a pénztár felé.
-
Niall, még
nincs… - akartam közbe szólni, de Liam befogta a számat.
-
Shh, majd
rájön –nézett le rám mosolyogva. Átkarolta a vállam és elindultunk.
-
Nem zavar,
hogy a fanok…?
-
Nem. Jobb, ha
lassan megtudják.
Beálltunk
a sorban, bepakoltunk a szatyrokba, majd beültünk a kocsiba. Kivételesen én
vezettem, míg a fiúk a hátsó ülésen próbálták elpusztítani a most megvásárolt
cuccok nagy részét. Vissza értünk majd nevetve néztem, ahogy bepakolnak
helyettem. A konyhában Zayn épp kiment pár sörösüveggel a kezében s arca mintha
a szokásosnál is szomorúbb lett volna. Gyorsan felrohantam és bekopogtam az
ajtón, ahol valószínűleg Jen tartózkodott. Senki sem válaszolt így gyorsan
belestem. Üres szoba, hirtelenjében összedobott ruhák és egy cetli az ágyon,
rajta „Harry-vel összekaptunk, utána kell mennem és meg kell beszélnünk! Puszi:
Jenny”
Amint
végigolvastam, megcsördült a telefonom.
-
Igen? –vettem
fel.
-
Áh, Giivonne,
öröm hallani a hangod – szólalt meg az ismerős kissé mély, alig észrevehető
orrhangú férfi.
-
Mr. Downey? –vigyorodtam
el. – Minek köszönhetem ezt a hívást?
-
Gondoltam
megkérdezlek, hogy hogy áll a gondolkodás státusa. Mert tudod, ha esetleg
döntöttél, elindulhatunk korábban. Suzy már kezd panaszkodni az időjárásra –itt
egy kissé erőltetett nevetést hallatott. – Szóval csak hívj vissza és szólj,
aztán már indulunk is, drága.
-
Igen? –éreztem,
hogy arcom elönti a pír a drágám szóra. – Még lehet szükségem lesz arra a hét
végére, amit beszéltünk.
-
Félre ne
értsd, nem akarlak siettetni, de tudod milyenek a női hisztik.
-
Pontosan
átérzem, tapasztalom magamon nap, mint nap –nevetgélve leültem az ágyra,
belefeledkezve a beszélgetésbe.
Hosszú
percek teltek el és egyre csak rá kellett jönnöm, hogy Downey nem hogy 48-nak,
de 25-nek se mondható, ha beszélgetésről van szó. Olyan lazán viccelődik,
elfeledtetve az emberrel a korát, mintha az öcsém lenne. Észre se vettem, de
már az ágyon feküdtem a hasamat fogva a nevetéstől, mikor kopogtatást
hallottam.
-
Gii –lépett volna
be, de amint meglátta a telefont a kezemben, megállt. – Oh, zavarlak?
-
Csak egy
pillanat… Elnézést Mr. Downey, de le kell raknom.
-
Ugyan
semmiség, én is már vagy 10 perce kések egy interjúról. Nem mintha fontos
lenne, a neten többet megtudnak rólam, mint én magamról – együtt nevetve
köszöntünk el egymástól, aztán ránéztem a barátomra. – Igen, Kicsim?
-
Downey? –leült
mellém komoly arccal.
-
Igen,
kérdezte, hogy hogy állok a döntéssel.
-
Úgy is
beszélni akartam veled – átkarolt, most már minden érzelem nélkül. – Azt hiszem
egyértelmű, hogy mire kellesz. Legalább is nekem az.
-
Mire
gondolsz?
-
Hát találkozol
vele egyik nap, másik nap hirtelen megvan a számod neki, aztán hirtelen rájön,
hogy kell neki egy művészizé – leintett, mikor ki akartam javítani – behívja egyik
haverját, azt mondja, hogy ő a menedzser, és a hét végére meg kell mondanod,
hogy most akkor elköltözöl-e egy ismeretlen országba ismeretlen emberekhez
ismeretlen dologba belefolyni. Sőt, felajánlja, hogy együtt élj a családjával.
Hát kész, komolyan mondom –hitetlenkedve rázta a fejét, mintha csak most esett
volna le neki. Én pedig csak bámultam rá tátott szájjal. Most ezt komolyan
mondja?
-
Viccelsz,
ugye?
-
Nem, Gii, a
szexre kellesz csak neki, szépen kihasznál, aztán meg eldob. Te leszel a
következő Lindsay Lohan és a drogban fogsz majd meghalni 28 éves korodban, mert
a sajtó nem bír leszállni róla. Ez van, ha Downey kurvája leszel.
-
Várjunk csak –hirtelen
felálltam. – Te most miről beszélsz? És ezt honnan a jó Istenből veszed? Liam,
ilyenkor eszednél vagy?
-
Én legalább
próbálok józanul gondolkodni és nem csak naivan bemesélni magamnak mindent, amit
hallok első hallásra.
-
Gondolkodj
már el kivel és kiről beszélsz, Downey csak nem kockáztatná a hírnevét egy csaj
miatt. Vagy erre már luxus gondolni? Inkább nevezzük ki a csajunkat instant
kurvának?! –a a mondataim végén már felemeltem a hangom, mire ő is elkezdett
kiabálni.
-
Egy szóval
nem mondtam, hogy kurva vagy, de ha belemész, azzá fog tenni. Szépen megdug,
kihíreszteli a világnak, na és akkor aztán vágyhatsz rá, hogy leszálljanak
rólad az emberek! Tényleg ezt akarod?!
-
Nem, én az
álmaimat szeretném valóra váltani! Miért nem érted ezt meg? Pont te?! –idegesen
próbáltam arrébb lökni, mire megfogta a csuklómat. Vártam a szorítást, ehelyett
csak gyengéden ért hozzám.
-
Te nem értesz
meg engem. De már rohadtul elegem van, hogy belerohansz a végzetedbe, és a
falnak beszélek. Lehet, hogy én makacs vagyok, de te inkább meg se szólalj
akkor! –elengedett és hátat fordított.
-
Te szemét! –ordítottam
felé könnyekkel teli szemekkel. A szívem hirtelen megtelt a keserű, maró
érzéssel. – Azt hittem, ha valaki, akkor te igazán megértesz!
-
Oh,
megértelek én –rám nézett. Szinte láttam rajta, ahogy a fájdalom kiül az
arcára. Nem tudta, hogy mit mondjon. – Annyira vágysz a hírnévre és a jólétre,
hogy ha kell, még a lábad is szétteszed érte, vagy…
-
Fogd be! –sikítottam
a dühtől. A könnyek lecsurogtak az arcomon, s ő inkább elfordult. Meredten
néztem rá még egy pár pillanatig, aztán fogtam a táskám, felkaptam és
kirohantam.
Vártam,
szinte akartam, hogy utánam kiabáljon, rohanjon, vagy bármi jelet adjon, hogy
észrevette távozásom, de semmi. A többiek nem érdekeltek, ahogy az sem, hogy
kocsi nélkül indultam el a városnak szaladva. Nem zavart volna, ha rám esteledik.
Taxira már nem volt pénzem, így csak kétségbeesetten beütöttem egy számot a
telefonomban és próbáltam erőt venni a hangomon.
-
Igen?
-
Mr. Downey?
Döntöttem. Tudna értem … - itt megcsuklott a hangom. – Tudna értem küldeni egy
taxit? –felnéztem és bediktáltam az utca nevet. – Majd kifizetem a fizetésemből…
-
Ugyan, erre
semmi szükség – hallható örömmel válaszolt és lerakta. Röpke 10 perc után már a
kocsiban ültem, ahol először haza, majd a reptérre szállítottak. Addigra úgy,
ahogy összeszedtem magam, így Downey családja nem látta rajtam a sírás nyomait,
én pedig nem gondoltam rá. A bőröndjeim biztonságos helyen tudva ültem a
második osztályon külön kérésemre. A gép még nem szállt fel, így nyugodtan
nézhettem a telefonom kijelzőjét. Amióta csak leültem, próbáltam Liam számát
felhívni, legalább búcsúzásként, de semmi. Semmi SMS, se hívás, de még egy
nyamvadt visszahívós se.
„
A hívott szám pillanatnyilag nem elérhető, kérjük próbálja később” –motyogtam magamnak
a már jól ismert szöveget, miután a körülbelüli 20. hívásomra se vette fel.
-
Hölgyem,
kérem rakja el a telefonját –szólt rám az egyik stewardess, én pedig
szomorkásan engedelmeskedtem.
Nem ült mellettem senki, így nyugodtan
lehajthattam a fejem és utat engedtem a könnyeknek újra.
Vége.
Most már ténylegesen.
Újra
és újra el kellett ismételnem magamban a szavakat, hogy elhiggyem. Vége. Sikerült
Liam, elérted, amit akartál. Leroskadtam az ágyra és kezeim arcomba temettem.
Nem szabad sírni, még nem. Nem fogok arra gondolni, hogy mi lesz Vele és mi
lesz velem Nélküle.
-
Liam? – Niall
hangját hallottam az ajtóból.
-
Tudsz várni
egy picit? –szólaltam meg a szokottnál rekedtebb hangon.
-
Ugyan tesó…
Tudjuk, hogy mi történt –besétált és kezét a vállamra rakta. – Elmeséled, hogy
miért ment el?
-
Szakítottunk…
-
Jártatok? –megrökönyödve
nézett rám, én pedig csak erőtlenül bólintottam. A francba az érzékeny énemmel!
– Oh, nem tudtuk… Sajnálom –hangja őszintének hallatszott és tudtam, hogy
komolyan is gondolja.
-
Én voltam a
hibás… Elengedtem. Niall, maradhat ez titok? –rápillantottam. – Igazából mindévig
azt akartam, hogy elmenjen! –akadtam ki és karjaim leengedve néztem a padlót. –
Így boldog lesz… Eléri, amit akar…
-
Miről
beszélsz? Az a buta munka, amit mindig szajkózott?
-
Igen –nyögtem
ki az utolsó épkézláb szót, aztán eltörtem. A torkomból nem jöttek ki normális
hangok és hiába próbáltam visszafojtani, mindig ki akart szökni belőlem a
kétségbe esés.
-
De ha
szereted, megvár, nem? És te is őt, nem?
Újabb
bólintás. Elcsesztem. Vége. Ezt már nem tudom helyrehozni, bármilyen szép
szóval, bármilyen ajándékkal. Azt akartam, hogy boldog legyen, de arról
megfeledkeztem, hogy ez milyen fájdalommal jár.
-
Gyerünk,
Liam, szedd össze magad. – veregette meg bíztatóan a hátam Niall. – Lou és én
lelket lehelünk beléd és Zayn-be, iszunk egy pöppet és kiordítjuk a lelkünket,
jó? Ma este mindent elfelejtesz.
-
Aha –morogtam.
Igaza van, nem szabad elkeserednem. Épp felálltam, mikor a telefonom rezegni
kezdett. Gii volt az. – Ma este mindent elfelejtek –ismételtem és kinyomtam a
gombot. Nagy levegőt vettem, majd erőt véve magamon, mosolyogva a fiúkhoz
léptem, az igaz barátaimhoz, s Jennyhez, az én makacs, dilis nővéremhez (aki
még csak most érkezett meg), de azonnal megölelt. Szorosan magamhoz húztam. Minden
rendben lesz, Liam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése