Hatodik fejezet: Run~

Jennifer:

Délután végül elkészült mindenki a takarítással. A TV-ben éppen egy nagyon izgalmas dokumentumfilm ment a porról, szóval azt kellett néznem. Igen, kellett. Sokkal izgalmasabb volt, mint takarítani, na. Aztán a fiúk is elvonultak a hangsávosokkal, meg miegyébbel.

-   Gii, nem jössz? –pillantottam hátra a puha, kényelmes helyemről a kanapéban. Fárasztó lett volna felállni is.

-   Miért? Mi lesz? –kérdezte egy kis piszokfolttal az orrán.

-   Most jön a legizgalmasabb rész, a fiúk felmennek, megnézik a szövegeiket, amiket írtak, próbálnak hangszerelni, a kész ötleteket kész számokká varázsolják, kiadják az új albumot, turnézni mennek… - legyintettem unottan. Már jó párszor átéltem, de tényleg izgalmas volt.

-   Kíváncsi vagyok rájuk –mosolyodott el. – Hova menjek?

-   Kövesd a többieket – azzal drámai karlentésekkel a lépcső felé indítottam.

Mindketten felértünk, majd a folyosó végén levő szobába mentünk. Barátnőm még sosem járt ott, azt az ajtót csak a fiúk tudják kinyitni. Belépve Gii akaratlanul is eltátotta a száját. A helyiség hatalmas, hangszigetelt és profi volt. Belépve apró kerekes székek álltak, előttük azok a berendezések, amikkel felvették a hangot, a hangsávokat hangosították és halkították.

A terem végén egy üvegajtó volt, oda belépve csak a saját hangod hallhattad, vagy ha bevittél egy hangszert és játszottál rajta. A fiúk ott énekeltek bent általában. Most viszont még kint ültek és a szövegeket lesték.

-   Egy új dal alakulóban? –kérdeztem szék után keresve.

-   Oh, elnézést a hölgyektől – Loui, aki eddig lábát egy másik széken pihentetve olvasott, most felpattan, majd egy inast utánozva a székre ültetett minket.

-   Milyen úriember itt valaki –kuncogott Gii. Én is nevetve ültem le, aztán észrevettem Liam-et, aki nyugodtan ült továbbra is a helyén. Felemeltem a kezem és tarkón vágtam.

-   Hé, ezt miért is kaptam? –nézett rám a mosolya alól.

-   Te nem vagy úriember –röhögtem.

A feszültség maradék cseppje is eltűnt Gii arcáról. A fiúk bementek a fal mögé, mindenki egy-egy mikrofonhoz, majd énekeltek. Felvettem egy fülest és hallgattam. Tökéletesen passzoltak egymáshoz. Lehunyt szemmel hallgattam az első számukat, még hangszerelés nélkül. Imádtam őket, egyszerűen imádtam.

A szám végéhez érve kijöttek, átbeszélték mi nem volt jó, mit hogyan kéne, majd újra visszamentek. Ekkor Gii-nek adtam a fülest és elkezdtem bámulni Zayn-t. Vöröske is elmélyülten hallgatta a számot, senki se figyelt rám.

Zayn csodálatosan hosszú szempillái össze-összeütköztek, mikor lehunyta a szemét, beleélve magát a dalba. Az arcmimikája a legszenvedőbb és leggyönyörűbb angyaléhoz hasonlított. Tökéletes volt minden cseppjében.

Mellette volt Harry. Véletlen néztem rá, de megakadt rajta a tekintetem. Próbáltam felidézni a csókot, de sehogy se jutott eszembe. Szegény Harry. Ott énekel ártatlanul. Édesen mosolyogva. Göndör tincsei megrezzennek mozgásától. Hatalmas csillogó szemeit rámmeresztve. Olyan…Gyönyörű volt, ahogyan mosolygott. A hangja pedig mintha fényt árasztott volna. Fényt, ami mindent beragyogott. Reményteli volt.

Talán képzelődtem, de mintha egy pillanatra megremegett volna a szeme. Csak nem kacsintott?

Próbaképp visszamosolyogtam rá. Elvigyorodott, majd picit integettem neki. Beharapta azokat a telt alsó ajkait, amire minden lány odaadná a nyakát, majd az én soromon volt a kacsintás. Apró flört-párbajunkat Zayn hirtelen közbeszólása állította meg. Elkezdett krákogni, majd kiment a teremből a fiúk mellől.

-   Bocs skacok, innom kell egy kicsit –mosolyogva megsimogatta az ádámcsutkáját és már le is lépett.

-   Jen, te nem mész? –kérdezte Gii pimaszul mosolyogva.

-   Miért is kéne nekem utána menni?! Mi vagyok én, valami csicska?! –hirtelen felálltam. Nem fogok egy fiú után koslatni, akinek van csaja, mikor itt van nekem Harry. – Ha nem kellek neki, így járt!

Észre se vettem, hogy kiabáltam. Mindenki engem bámult. A francba! Ez gáz!

-   Csak… Vicceltem! –próbáltam vigyorogni, de mivel csak vicsorgás lett belőle, így kirohantam. Leültem a hintaszékre és rágyújtottam egy, a földön talált cigivel.

Zayn hangja ütötte meg a fülem:

-   Leülhetek?

-   Persze –morogtam kelletlenül és arrébb ültem, hogy elférjen. Amint leült, éreztem azt a statikus elektromosságot, amitől próbáltam óvni magam első látás óta. Ő is rágyújtott, csendben cigiztünk.

Mikor végzett, ledobta a cigijét, eltaposta. Nem bírtam tovább:

-   Mi is volt a bajod igazából?

-   Ezt hogy érted? –fordult felém. – Mondtam, hogy csak szomjas vagyok, nem? El is fáradtam a tegnap estében…

-   Na ne hazudj már! Látom rajtad, azért ennyire ismerlek –idegesen felálltam és mérgesen lenéztem rá. – Ennyire nem vagyok fontos, mint barát, hogy már hazudsz?! Pont nekem?! Ne csessz már ki velem Zayn az istenért!

-   Jennifer! –felállt ő is és felemelte a hangját. Akárcsak én. – Ha azt mondom fáradt vagyok, fáradt vagyok, nem?! Miért kéne neked mindenről tudnod? Ki vagy te, az anyám?! Nem, képzeld! Különben is, még te szólsz bele az én életembe? –itt már szabályosan kiabált velem, pedig fél méterre se álltam. – Inkább a saját életeddel törődj, mielőtt elcseszed!

-   Hagyjál engem már a hülyeségeiddel! –kiakasztott és próbáltam túlszárnyalni hangerőben. – Semmi közöd nincs hozzá!

-   Ja, persze, neked viszont van az enyémhez?

-   Nem de…- megremegett a kezem. Fel akartam pofozni. Mit szól bele az én életembe? – Inkább menj a kis kurvádhoz!

-   Perrie mégis többet tett értem, mint te valaha is fogsz! –ordította.

Erre nem tudtam mit válaszolni. Legszívesebben felpofoztam volna. Már majdnem meglendült a kezem, amikor hangokat hallottam. A kis szóváltásunkra nyilván mindenki lejött.

-   Zayn? Jenny? –kérdezte bátyám. – Mi a baj?

-   SEMMI! –kiabáltuk egyszerre. Liam erre csak felhúzta a szemöldökét és egy „rendben, nyugi skacok” fejet vágott.

A kis néző csapat inkább visszafele vette az irányt. Gii még viszafordult.

-   Jen, biztos nincs semmi?

-   Igen, már megmondtam, hányszor kell elismételnem magam?! –kiabáltam. – Nem lehetnék picikét egyedül az istenit?!

Megszeppent arcot vágott, aztán elhúzta mérgesen a száját és bement. Talán picit túlreagáltam, de baszki, ha beszélni akarok róla, beszélni fogok, nem?!

Idegesen elvonultam. Nem érdekelt senki és semmi, csak egy szál cigi. Kimentem a kocsinkhoz majd kivettem a kesztyűtartóból Liam utolsó szálát, amit vészhelyzetre nekem rakott félre. Rágyújtottam, benyomtam a rádiót és addig tekertem, amíg valami jó kis rekesztős számot nem találtam. Igen, ez jó. Erről nem Zayn jut az eszembe. Vagyis: Ki is az a Zayn?

Kábé 10 szám meghallgatása után kellő erőt éreztem, hogy visszamenjek. Lefeküdtem a nappaliban található kanapéra és bámultam a plafont. Előbb-utóbb le kell jöjjenek. Lépteket hallottam.

-   Nem értem, hogy Jen miért akadt ki ennyire rám! –szólt egy ideges hang. Barátnőmé, Gii-é volt.

-   Nézd el neki, eléggé ideges. Most megsértődtél rá? – ez pedig Liam önfeledt hangja volt.

-   Nem sértődtem meg –morgott Gii.

-   Persze, hallom –nevetés, aztán halk huppanások. Nem vették észre, hogy itt vagyok.

-   Pedig aranyosak együtt nagyon, csak…

-   Makacsok, igen –Liam szinte végig nevetett. – Én utálok veszekedni. Mire jó az?

-   Nem tudom, ha valamibe nem értünk egyet, inkább beszéljük meg, logikus nem? –már a vöröske is nevetett.

-   De. Örülök, hogy valaki végre egyet ért velem – óvatosan kilestem. Egymás mellett ültek, és egymást bámulták. Francba, ha ezek itt kezdenek randizni, egy életre itt ragadok. Egy kanapén fogok meghalni! Itt fogok elporladni, s csak szétbomlott csontjaim utalnak kihűlésem helyére!

-   Vége a szünetnek, gyere Liam –szólt le Lou.

Oh. Oké, talán túlélem. Felmentek, aztán én is felültem. Vissza kéne mennem közéjük. És Harry is ott van. Ez felemelő érzéssel fogott el. Hajrá, gyerünk Jenny!