II. Évad: Tizenkettedik fejezet: Given up~ (18-as féle)

Giivonne:

- Gii, beszélhetünk picit? –szólt hozzám Susan, mikor épp a pirítósomat kentem meg lekvárral és mogyoróvajjal.

- Persze, mondd csak –mosolyogtam rá tőlem telhető legszélesebben. Csak nem akar a galériáról beszélgetni…

- Nem itt –fejével kifele intett, tekintve, hogy a család többi tagja ugyanúgy a konyhában voltak.

Bólintottam és elindultam utána. Rágcsálva rögtönzött szendvicsemet mentem, senkiért se tenném le a kajámat.

- Igen? –álltam mellé, mikor megállt a hátsókert végén.

- Gii, szeretném, ha őszinte lennél velem –tekintetét rám emelte. Hangja és arca is komoly volt, mosolytól és vidámságtól mentes. – Lefeküdtél Bobbal?

- Mi? –elképedve bámultam rá. Honnan tudja, hogy törtétek dolgok? – Nem. –válaszoltam simán és őszintén. – Nem feküdtünk le.

- Rendben. Köszönöm az őszinteséged –szelíden megfogta a vállam és visszament. – Ne is tervezd! –szólt hátra egy pillanatra, de már el is tűnt, mire felé fordultam.

Leültem a fűre és felnéztem a hűvös égboltra. Sejt valamit, de nem tudja pontosan, hogy mi van köztünk. Okos nő. És ahogy megkérdezte, nem kisebb dolgokra tért rá, hanem rögtön a legnagyobbra. Talán már máskor is megtörtént? Vagy ez egy ilyen kapcsolat, hogy van egy szint, ami megengedett? Elvégre… Bob színész, rengeteg színészi csókon is esett már át, lehet ezt elnézi neki…

Karomat összefűzve néztem ki a fejemből. 3 hét telt el, mikor utoljára láttam Liamet s mikor aznap este majdnem lefeküdtem Roberttal. Azóta egyikőjükkel sem beszéltem az ügyről és ez így volt helyes.

- Meg fogsz fázni. Már nem július van, ez már eléggé október…- takart be az említett személy a pulcsijával, amit azonnal magamhoz is szorítottam. Észre sem vettem, hogy fázom és vacogok. – Olyan gondterheltnek tűnsz.

- Pedig nincs semmi bajom –szemöldök ráncolva néztem vissza rá. – Jól vagyok –motyogva néztem tovább előre.

- Olyan szép ilyenkor a táj –sóhajtva ült le mellém.

- Hogy ködösödik, hullnak a levelek és jön Halloween?

- Pontosan –nevette el magát- Susan gyanakszik?

- Ja, valami olyasmi, de semmi baj, ne aggódj.

Több szó nem esett köztünk. Azóta az éjszakai kaland óta egy csók se csattant el. Mivel csak ültünk, ezért inkább felálltam, megköszöntem a pulóvert és felsétáltam a szobámba. Unottan kapcsoltam be vadiúj laptopom, nézegettem Tumblr és Facebookon levő egyre nagyobb létszámú követőim postjait, telefomora rá se hederítve.

Dél környékén aztán éppen csak rápillantva fedeztem fel, hogy egy jó ideje lemerült, s első püttyögésénél az akkumulátor érintkezése mentén fel is villant.

- Mi a…? –érdeklődve olvastam el az (5) nem fogadott hívás-t jelző feliratot. Ki keresne ilyenkor, ilyen sokszor? Az ismeretlen szám nem mondott semmi újat, ahogy a számjegyek maguk sem. Épp átvillant valami az agyamon, mikor újra megszólalt ugyanattól a számtól.

- Igen? Itt Giivonne Collins.

- Milyen hivatalos lettél, már megijedtem –szólalt bele egy könnyed hang a készülékbe.

- Liam?

- Okos –nevetett fel, vele együtt én is. – Jó volt látni téged. Bocs, hogy eddig nem hívtalak, csak Jenny totál rám akaszkodott, ő meg nem igazán örülne, ha megtudná, hogy hívlak.

- Megértem, én se tenném a helyébe. –miközben beszéltem új helyet találtam az ágy közepén, majd mint egy kis tini, hasra feküdve, bokáim keresztezve a levegőben cseverésztem. Mint az első szerelemnél. – Sajnálom azt a kis incidenst, de tényleg.

- Semmi baj, sejthettem volna, hogy az a hapek szorosan fogja a pórázod –hangja még mindig vidámnak tűnt, ellenben az enyémmel.

- Pórázom? Nem vagyok kutya, Liam James Payne!

- Neki viszont az…

- Most hagyd abba, vagy lerakom, és többé nem veszem fel! –emeltem fel a hangom. Persze ez lett volna inkább büntetés nekem, mintsem neki, de nem baj, azonnal visszakozott.

- Rendben, bocs. –morogta kelletlenül. – Szóval? Mi történt veled azóta?

- Jól megvagyok, köszönöm –újra mosolyt csalt az arcomra és vidáman beszélgettem vele az elkövetkezendő órákban. Bármit, amit a galérián nem tudtam megvitatni, most alkalom adódott rá. Mi történt velünk abban a 2 (most már 3) hónapban, mióta elköltöztem, Jenny hogy van, hogy viseli a sok repülőt stb. – És most van valakid? –nem tudom miért tettem fel a kérdést, de iszonyúan izgatott.

- … Nem –habozva mondta, gondolkodva.

- Vagyis van. Liam, átlátok rajtad. Van valakid! És nem mondod el ki az! –magam is meglepődtem hisztérikus hangomon és hogy már nem feküdtem, hanem ültem.

- Gii, én rád gondoltam igazság szerint –ismerte be kelletlenül. Szinte elképzeltem, ahogy a telefon másik oldalán fogja a homlokát, eltakarva vele zavarba jött arcát, szemöldökeit pedig felhúzza, hogy a hatás még aranyosabb legyen.

- Oh… - szégyenkezve beharaptam az ajkam.

- Viszont jó hallani, hogy ugyanolyan féltékeny vagy, mint mindig –váltott témát azonnal.

- Én nem is…

-Hé, ne tagadd –csitított le, de igaza volt. Somolyogva ráztam a fejem azon, hogy egymás tekintete nélkül is megismerjük egymást. Bár ez nem volt nagydolog.

- Liam, megjöttem, bocs a késés…. Oh, telefonálsz? –azonosíthatatlan női hang hallatszott a vonal másik végén a távolból.

- Igen, de már megyek is, Dan. –motyogta távol a telefonja mikrofonjától, majd újra ahhoz hajolva: - Most mennem kell, majd hívlak, szia.

Értetlenül bámultam a saját készülékem. Ahogy felbukkant Danielle, szinte azonnal le kellett raknia. Mi a franc? Biztos van valami köztük. És ekkor jutott el az agyamig, hogy pontosan melyik Danielle-ről van szó.

Hangos csattanással ütközött a lámpám a fallal, később a párnáim, majd egy fénykép. Bármi, ami a kezembe akadt, a falnak repült, törmelékei pedig ott is maradtak. Rajtam kívül senki sem tartózkodott a ház falain belül tudomásom szerint, így senki sem hallhatta meg a csörömpölés és puffogás hangjait. Mivel hirtelen más nem akadt a közelembe, így lefelé vettem az irányt, hangosan becsapva magam mögött az ajtót. Remegő kezekkel indultam a konyhába, téptem ki a hűtő ajtaját és vettem ki az első fagylaltos dobozt. Tetejét messzire elhajítva egy evőkanállal a kezemben ültem ki a lépcsőre, elnézve a tájat. Mivel megint nem vettem magamra pulcsit és hideget ettem (tulajdonképp zabáltam), hamarosan a fogaim kocogni kezdtek a számban. De már ez sem érdekelt. A könnyeim sem érdekeltek. Az elfolyó sminkem sem. A sírós kis grimasz sem. Az égvilágon semmi és senki. Kivéve…

Előttem a távolban, ha szemeim nem csaltak egy férfit láttam lovagolni visszafele. Mivel Indio nem volt ilyen izmos és magasabb is volt, egyetlen tippem maradt. Kanalam és dobozom megfogva elindultam felé. Az istállónál értem utol őket, mikor is Robert már a nyerget vette le gyönyörű lováról.

- Igazad volt –szóltam oda neki teli szájjal.

- Elnézést drága? –fordult felém mosolyogva. –Nem értettem tisztán, volt egy kis…

- Bocs. –lenyeltem, meg se várva, hogy befejezze mondatát. Talán bunkón viselkedtem, de nem zavart. – Liam visszatért a kis nőjéhez.

- Beszéltél vele? –hirtelen a távolság köztünk eltűnt, felém lépett fenyegetően nézve rám.

- Ja. De többet nem fogok, hogy megnyugtassalak –vállat vontam. – Vége. Végeztem vele és az egész angliai bandával. Hagyjanak engem békén lehetőleg és éljék az életüket nélkülem. Komolyan, Robert, olyan szinten leszarok mindent, hogy az sem érdekelne, ha kigyulladna ez az istálló!

- Ejha –szemöldökét felhúzva kissé rémülten nézett rám, de aztán átkarolt. – Ez csak egy ilyen heves érzelem kitörés. Nőknél gyakori. Gyere, menjünk be, mielőtt megfázol –válaszra sem méltatva besiettünk a nappaliba.

- De ez nem azért van, mert meg fog jönni, ez így van! –ráztam le magamról idegesen a karját. Lerakva életmentő készleteim egy kis asztalkára fel alá járkáltam, karommal szorosan átölelve magam, míg ő ledobva lovagló kesztyűjét hallgatott engem. – El akarom felejteni olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet – Háttal neki, a szembe levő falba kezdtem el ütlegelni a homlokom.

- Ez lehetséges –szólalt meg hangja közvetlen mögöttem. Kezeit végighúzta a vállamon, le az oldalamat és magához fordított. – Másik heves érzelemmel el lehet törölni egy időre az előzőt.

- Mire gondolsz? –hangom idegesen és remegősen csengett, de lelkileg máris jobban voltam, hogy kiengedtem a gőzt.

- Szerintem sejted…- ujjai máris pólóm aljánál matattak, felhúzva hasamról, hogy végigsimíthasson csupasz bőrömön.

- Azt hiszem… Igen –testemmel nekidülve, hagyva, hogy lehámozza rólam a fölsőt és a melltartót végig csakis a nyakát nézve.

- Jó kislány… - ujjával megfogta az állam, hogy megcsókolhasson, míg másik keze a mellemmel volt elfoglalva.

Nem zavart, nem volt különleges érzés, de rossz sem. A falnak nekidöntve csúsztatta le rólam farmerom és élvezte ki apró sóhajaim minden rezzenését. Csókokban forrtunk össze és csak néha engedett el. Ujjai ugyanott jártak, ahol azon a bizonyos éjszakán, most nem állítottam le őt.

Hagytam neki mindent, bármit akart. Ha azt kívánta, hogy feküdjek hasra, én megtettem. Ha azt, hogy üljek az ölébe, azt is. Érzéki és vad volt egyszerre együttlétünk, szorosan fogva őt minden pillanatban testem minden pontjával. Nem bírtunk elszakadni egymástól. Én, mert ha valami, ez boldogságot okozott, ő pedig mert már nagyon régóta meg akart fektetni. Az a délelőtt felejthetetlen volt számomra, de a pontos részleteket soha sem fogom elárulni senkinek. 

II. Évad: Tizenegyedik fejezet: Be giving ~

Giivonne:

Ott maradtunk és beszélgettünk órákig, mint a régi szép időkben. Mint mikor minden olyan volt, mint mielőtt járni kezdtünk. Bármiről tudunk beszélgetni, ezt imádtam benne. Képes volt áttörni a páncélomon, majd kihozni belőlem a legjobbat.

Csak ültünk a sötét folyosón és bámultuk a falat. Én hozzábújva, Ő a kezemet fogta. Nem gondolkoztunk az időn, se semmin, mert nem is érdekelt minket.

- Givonne, hát itt vagy –gondolataimat Junior hangja szakította meg. Felénk közeledett ruganyos, gyors léptekkel.

- Persze, hol lennék? –pislogva néztem rá és álltam fel.

- Liam? – kérdőn nézett a fiúra, aki undorral az arcán állt fel és nézett rá.

- Igen?

- Neked nem a kis… Barátaiddal kéne lenned? – mindkettőjük arcára kiült az harag és a visszafojtott düh.

- Gii-t nem láttam 2 hónapja, őket minden nap. Azt hiszem, ez érthető. – Liam keze ökölbe szorul, majd megragadta az enyémet.

- Igen? Gii-nek viszont van fontosabb dolga, mint egy szerencsétlen flótás, aki otthagyta a legnagyobb bajban! – rá sem lehetett ismerni… Szemei villámlottak, majd erővel kitépte kezem Liaméből és elkezdett húzni. Egyikőjük se volt rest.

- Beszélgettünk, ha nem zavar… - megfogta a másik kezem, nem eresztve Roberthez.

Egymás szemébe néztek, majd Bob le rám.

- Jössz? Mondd meg ennek a kis fajankónak, hogy nem kell neked! –állkapcsa remegve ejtette ki a szavakat a haragjától.

- De… Én vele akartam…-kezdtem volna bele, de leintett. Pillanatnyi figyelmetlenségünket kihasználva kirántott Liam kezéből újra és elráncigált. Gyorsan hátranéztem, miután láttam, hogy exem felénk akar indulni, és leintettem egy félős kis mosollyal. Nem akarok balhét, se verekedést. Tudtam, hogy az rámehetne a hírnevére… Visszafordultam „elrablóm” felé és még épp hallottam, ahogy valaki a falba üt… De már nem volt bátorságom ránézni.

Visszaértünk a képek és vendégek közé, mintha el se tűntem volna. Valószínűleg csak Robert vette észre hiányom. Odaráncigált a családjához és elém állt, elzárva az utam, hogy esetlegesen viszaszökjek.

- Ez meg mégis mi? –szólaltam meg fojtott hangon rábámulva. Egyszer sem viselkedett velem így.

Nem válaszolt, csak lepisszegett. Susan kérdőn nézett ránk, őt viszont leintette. Értetlenül vonogattam a vállam és próbáltam kilesni a vállak közt, hátha meglátom valahol Liamet. Féltem, hogy balhét akar rendezni és az ő kárára megy. Bár, ha verekedés lenne, sanszos, hogy ki győzne. Mindketten kigyúrtak, erősek, kemény pasik voltak… De nem… Nem jött.

Este 8-kor Junior könyökön ragadott és elindultunk mindannyian vissza a saját limónkba. Feszengve ültem az ülésen és néztem ki az éjjeli lámpafényekre. Köztem és a többiek közt nem sok szóváltás volt, ellentétben velük. Nevetgéltek, beszélgettek, önfeledtek és vidámak voltak. Unottan könyököltem fel az ablakpárkányra és elnyomtam magamban egy sóhajt. Bajban vagyok, ezt éreztem…

Végül csak hazaértünk. Elsőnek siettem be a házba, fel a szobámba, nehogy Junior szót tudjon velem váltani. Felrohantam, be a fürdőbe és beálltam a zuhany alá. Lehunyt szemmel, felszegett fejjel hagytam, hogy végig folyjon a meleg víz a testemen, hátha a gondolataim is így múlnak el. A tusolás végeztével csak egy bő pólót vettem fel és ültem re az ágyamra, bekapcsolva a TV-t. Később aztán a sors iróniájának köszönhetően meglepően tapasztaltam, hogy ez nem is az én pólóm. És a tulaját is tudtam. Könnyek nélkül simítottam végig a mellkasomon végigfutó Batman jelen, s valami csoda folytán még mosoly is került az arcomra. Bárki bármit állít és gondol, jót tett nekem, hogy találkoztunk. Sokkal könnyedebben vettem levegőt. Kisebb szívfájdalommal.

Szállt az idő, s miután majdnem bealudtam a tv előtt, inkább kikapcsoltam azt és befeküdtem az ágyamba. Nehezen alvó vagyok, főleg ha jár a fejem, így sokáig csak csukott szemmel gondolkodtam, mikor is…

Hirtelen felültem, mert a kilincsem elfordult. Alig mertem levegőt venni, úgy vártam, hogy kinyíljon az ajtó. A hold pont érkezőmre világított, így az ezüst fényből ki tudtam venni, ki az.

- Bob? Hát te? –álltam fel suttogva és sétáltam elé. Közelebb érve láttam csak, hogy férfias felsőtestén nincs semmi, alulról is csak egy bő nadrág takarja. De most nem volt időm ilyenekkel foglalkozni, szóval újra a szemébe néztem.

- Beszélgetni akartam veled és ez tűnt a legmegfelelőbb időnek –visszafojtott hanggal karolt át és indított útnak az ágy felé, hogy leültethessen. Még mindig kissé gyanakvóan és kérdőn néztem rá, mikor helyet foglalt közvetlen mellettem. – Szóval… -nagy levegővétellel kezdett neki- Mi a jó istent csináltál ma?

- Találkoztam és beszélgettem a barátaimmal? –idegesen vállat vontam. Erről a témáról nem akartam vele pont beszélgetni.

- És Liammel. Elég jól elvoltatok, már ne is haragudj, ahhoz képest, hogy összetörte az életed.

- Az én életem, amihez sok közöd nincs, már ne is haragudj! –fogcsikorgatva utánoztam le beszédét, de nem vette a lapot.

- Láttalak szakítás után, és első szavára visszafogadnád? –hirtelen felállt és a fejét fogva járkált fel-alá.  – Ne legyél hülye, rendben?

- Nem csináltunk semmit, csak megölelt és kisírtam neki magam –néztem fel rá. – És gyere vissza –gatyájánál fogva visszaültettem magam mellé. Nem nézett rám, csak a fejét fogta.

- Rendben, ha így, hát így –ujjai közt kilesve enyémbe fúrta a tekintetét. – Válassz. Vagy itt maradsz, dolgozol, elismert leszel és pénzes… Vagy mehetsz vissza hozzá, reménykedve, hogy nem dob ki.

Nem hittem a fülemnek. Elképedve bámultam rá, nem érdekelve az arcára kiülő enyhe szenvedés, sem az, hogy megtelnek a szemeim könnyel. Bár visszafojtottam őket, a hangom elcsuklott, valahányszor meg akartam szólalni. Az a Robert, aki eddig gondomat viselte, ápolt, támogatott, fizetett és való igaz, elcsábított, ultimátumot adott nekem?

- Gondolom…Hiába van választási lehetőségem… Itt kell maradnom, ugye? –nyeldekelve böktem ki a szavakat.

- Ahogy mondod. Örülök, hogy rájöttél –kiegyenesedve mosolyodott el. – Viszont nem is szabad beszélned vele. Sem kapcsolatot tartanod. De még azzal a két másik tökfejjel sem.

- Ők a barátaim! –akadtam ki talán túl hangosan. Felverni nem akartam senkit. – És nem beszélhetsz róluk így!

- Ugyan Gii, tudod, hogy megtehetem –arcával a nyakamhoz hajol és egy apró csókot nyomott a fülem mögé. A várt, gyomor remegtető érzés elmaradt, helyette a sokk lépett be. Tényleg képes rá, hogy elszakít a barátaimtól, ennyi pénzzel és ismerőssel nagyobb hatalma van, mint nekik.

- Nem fogsz elmenni és lelépni. –ajka fel-alá járkált a nyakam mentén. – Nem fogsz összejönni a kis Liam gyerekkel.

- De miért nem? –remegő kezekkel próbáltam eltolni, mikor is megállt kérdésem hallatán.

- Mert nem foglak elveszíteni téged. Érted? –szemembe nézett, arca pár centire az enyémtől. Elmosolyodott, majd ajkaimra nézett és megcsókolt. Nem volt kellemes bizsergés, se semmi. Csak egy csók.

Kezei vállaimat fogva döntöttek hátra, én pedig hagytam. Magam se tudom miért, talán a kétségbeesés és a félelem? Vagy mert én is akartam? Esetleg a bosszú? A mai napig nem jöttem rá… Hosszasan, szenvedélyesen csókolt, végig felém hajolva. Bokáimat biztonság kedvéért összekulcsolva, míg ezt ő észre nem véve szétfeszítette lábaim és közéjük tolakodott. Ajkaink elszakadtak egymástól, így levegőért kapkodva néztem fel rá. Tekintete elszánt volt és vágytól izzó.

Ujjaival végigsimított a combomon, fel a derekamig, ahonnan is elkezdte lehámozni rólam a pólót. Megszabadítva egyetlen ruhadarabomtól végignézett rajtam, megengedve magának egy apró vigyort. Ajkai újra nyakamhoz értek és szívogatták, csókolgatták, míg kezei testemet fedezték fel.

- Ne… - nyögtem fel, mert éreztem, hogy ujjai legérzékenyebb pontomhoz vették az irányt. Ujját óvatosan felnyomta, mikor is hangosabban nyögtem fel.

- Cshh! –fogta be a számat. – Még meghallhatnak.

Fejemet tehetetlenül rázva hagytam, hogy ujja bennem mozoghasson. Hülyeség lenne állítani, hogy nem élveztem, de nem is akartam. Aprókat nyögve próbáltam elnyomni magamtól, amit ő csak folytatásnak titulált, így szája újra enyémhez találva megcsókolt. Kellő alkalmat megragadva elszakadtam a csókból és újra felnyögtem.

- Ne, elég, elég, elég!

És megállt végre. Zihálva néztem rá, ő pedig kérdőn rám.

- Azt ne mondd, hogy nem akarod –suttogott.

- Nem, nem akarom! –ügyetlenül toltam el magamtól. – Ez egy hatalmas botlás volt és… És már előbb le kellett volna állítanom téged!

- Halkabban –intett le. – Még meghall minket…

- Susan? –kapkodva megkerestem a pólóm és vettem fel. – Talán jobb is lenne. Főleg ha nem velem csalnád meg a feleséged! –felálltam, de ő visszarántott magához, pontosabban magára.

- Ha egyszer elkezdem, nehezen tudok leállni… -nézett a szemembe, s láttam, hogy komolyan gondolta.

- Nem.

- Élvezted. Éreztem. Ezt nem lehet nem észrevenni, drágám –végigsimított az arcomon, majd a nyakamon, megállapodva a mellemnél.

- Igen, de nem lesz több ilyen. –löktem el kezét türelmetlenül, mire megfogta a csuklóim és lenyomott, hogy ő lehessen felül. Kezdtem megijedni.

- Ne akard, hogy kényszerítselek… -hangja továbbra is nyugodt maradt.

- Nem vagy te olyan ember…-zihálva és reszketve néztem ide-oda, csak ne rá.

- Nem-e? –beharapta alsó ajkát, majd pár másodperc után elengedett. –Igazad van, nem lennék képes megerőszakolni egy nőt.

- Hála Istennek… -gyorsan, mielőtt újra lecsapna, felpattantam az ágyról és felhúztam onnan. – Most pedig…Köszönöm esti látogatásod… Kár, hogy vége...

- Tényleg? –furcsállva nézett rám.

- Udvariasság. Szóval, szia! –azzal kilöktem az szobámról kívülre és csaptam be rá az ajtót. Végigcsúszva azon rogytam térdre és bámultam magam elé. Mostantól messzire, nagyon messzire el kell kerülnöm őt.